Vég(r)e

A napokban a városban jártam, és megint begörcsölt a gyomrom egy pillanatra: ajándékot kell venni! Aztán mindjárt jött az édes megkönnyebbülés, hogy nem kell már, túl vagyok az egészen, jaj de jó!

Cirka 60 ember ajándékát szereztük be / készítettük el, csomagoltuk, címkéztük, továbbítottuk, aztán a mieinket is kibontogattuk a fa alatt. Most már a köszönőleveleket írom, akinek kell, de ez már jóval nyugisabb elfoglaltság, pláne hogy túl vagyok az összes muszáj-szépen/időben-meglennie karácsonyi programon is...

Szóval jó ez a pár nap most, nagyon jó. Lassú, álmos folyamatban működünk, esténként betelepszem az ágyamba és filmeket nézek, például EZT. Egy karmesterről szól, aki olyan zenét szeretne írni, ami "megnyitja az emberek szívét." És sikerül is neki, bár közben összeverik néhányszor, ez egy ilyen világ...

Az utolsó képsor a legkedvesebb számomra, amikor lesz végre elég öröme, ereje ahhoz, hogy magasba emelje a gyermekkori, meggyötört önmagát. Ehhez az állapothoz lenne jó eljutni minél többünknek, de ha lehet, még halálunk előtt. Akkor talán a Karácsony sem lenne sokaknak olyan stresszes és szomorú.

Boldog Új Évet mindenkinek!

Aludni vagy sem

Nekem csodás alvókám volt megboldogult lánykoromban. Simán átaludtam az éjszakákat, sőt, ha kellett, a nappalokat is. A jóvilág azonban megszűnt a gyerekeim születésével. A kilencéves lányomnak ugyanis kicsi korától fogva minimális az alvásigénye, vagy még annál is kisebb, és félóránként ébreszt késő éjszaka, hogy elolvasta már az összes könyvét, mit csináljon most, még mindig nem tud aludni.

Tegnap viszont a barátnőjénél volt ottalvósban, és gondoltam, eljött végre az én időm, milyen csodásan fogok aludni!

Nem így lett. Ugyanúgy ébredtem félóránként, mintha itthon lett volna, sőt, egyszer még a szobájába is benéztem, hogy biztosan nincs-e az ágyában...

Szóval nem aludtam ki magam tegnap éjjel sem, viszont ma örültem nagyon, mikor visszajött végre a cserfes csitri. Túl csöndes volt nélküle a ház. :)

Advent 2014

Időnként emlékeztetnem kell magam, miért is neveztem el ezt a blogot És mégis-nek. Azért történt, mert (még a freeblog vége felé) lett a környezetemben valaki*, aki jól megmondta a véleményét nekem: a blogod nem más, mint énfényezés!

Akkor egy darabig nem írtam semmit. Később viszont rájöttem, hogy az nekem nem jó. Szükségem van arra, hogy írjak, hogy arról írjak, ami jó az életemben, ami felé törekszem. Nem azért, mert a sötétséget nem látom, látom én azt nagyon is jól. Hanem azért, mert amit az ember erősít, az erősödni fog. Ha a sötétségben dagonyázom, az fog erősödni. Ha arról írok, ami felé törekszem, akkor ahhoz kerülök közelebb.

Így lett ez a blog És mégis...

Néhány napja kifakadtam a gondozottaim és a fiatal önkénteseim előtt, hogy én mennyire nem várom a decembert. A rengeteg muszáj programot, muszáj mosolyt, muszáj ajándékozást... Azonban a döbbent-zavarodott arcukat látva rájöttem, hogy nyavalygással nem sokra megyek. Ennek a kis közösségnek itt én vagyok a motorja, és ha én nem segítek nekik felépíteni az ünnepet, maguktól nem fogják tudni megcsinálni.

Tegnap végre átestem a holtponton: megtaláltam magamban azt a belső, nyugodt alaphangot, amiből elkezdhetek építkezni kifelé.

Időnként persze orra fogok bukni: a december olyan sűrű itt nálunk, hogy néha óhatatlanul borul a bili, szakad a cérna...

Belefér.

A törekvés számít úgyis.  Nem, nem ez a fajta törekvés, hanem egy egészen más igyekezet.

Áldott, békés adventi készülődést kívánok mindenkinek!


*mentségére legyen szólva: azért még szeret! :)

Egy időre elég volt...

Ha kérhetném, mostanában ne haljon meg senki a környezetemben. Nem szeretnék több virrasztást, krematóriumi  temetést  meg pláne nem.

Ma délután három és fél órát töltöttem a fogorvosi székben, de még az sem  viselt meg annyira, mint tegnap a kemencés* krematórium látványa és hangja, ami azóta is kísért.

Több ismerősöm nem is jött el a temetésre, mert rossz érzést kelt bennük a krematórium. Nem értettem, hogy miért, amíg meg nem tapasztaltam magam is Belfast-ban, hogy milyen az, amikor nem az urnát búcsúztatjuk, hanem maguk a kemencék (vagy minek hívják őket*) konkrétan össze vannak kötve az asztallal, ahová a koporsót tesszük a búcsúztatáshoz. A kemencék végén pedig ott vannak a kémények. Huh.

Ezt az élményt a jövőben én is inkább kihagyom.  

*talán inkább kazán, de azt fűtésre használják, ez meg ugye nem fűt, ráadásul - paradox módon - istentelenül hideg volt a búcsúztató helyiségben, minden értelemben

Mi miért nem lopunk...?

A gyerekeim tették fel nekem ezt a kérdést a napokban, könyvtárba menet. Hogy mi miért nem lopunk, amikor pedig lenne lehetőségünk rá?

Tényleg, miért is nem?

Két ok miatt. Az egyik a nyilvánvaló külső ok: nekünk jó az, hogy lehet a könyvtárból kölcsönözni, mert  a többség, ahogy mi is, visszaviszi a könyveket. Ha pedig ez nekünk  jó így, akkor mi is betartjuk a szabályokat.  Jó, hogy lehet a boltokban szabadon válogatni az áruk között, mert a többség, ahogy mi is, kifizeti, amit haza akar vinni. Ez tehát  jó nekünk így, támogatjuk. Jó, hogy lehet az utcán nyugodtan sétálgatni táskával a vállunkon, mert a többség nem azért megy oda, hogy kirabolja a másikat. A sort lehetne tovább folytatni. A lényege az, hogy ami külsőleg, a társadalomban jó nekünk, azt nyilván mi is támogatjuk.

A másik ok viszont igazából sokkal fontosabb. A belső ok. Hogy az ember valamikor élete során (lehetőleg minél hamarabb) elgondolkodik rajta, hogy ő mit miért tesz, vagy nem tesz. Hogy milyen célért és hogyan fog tevékenykedni. Mert hát tevékenykedni muszáj, ha már egyszer itt vagyunk...

A külső keretek manapság egyre kevésbé tartanak meg.  Én már nem tudok úgy élni, ahogy a szüleim, nagyszüleim éltek, mert közben megváltozott a világ. Nekem magamnak kell kialakítani a kereteket, amik köré felépítem az életemet.  A gyerekeim generációja pedig pláne így lesz. Külső keret egyre kevesebb van, ilyenkor  a belsőket kell erősíteni. Alaposan átgondolni, hogy mit miért teszek, vagy nem teszek, én, a saját felelősségemből.

Nem lopok, mert nem akarok lopni. Becsületesen élek, mert becsületesen akarok élni. Ez az én döntésem, az én lehetőségem, és az én felelősségem is.  Nem lehet elvenni, nem lehet másra kenni. A gyerekeimnek elmondom, hogy én mi alapján élek, nekem mi a fontos. Ez ad nekik támpontot, és amíg gyerekek - és remélem, később is - erőt, tartást. A külsőségek is fontosak, nyilván, de én igazából belülről építkezem kifelé, és nem fordítva.   

De mi lesz azokkal, akik nem látnak olyan gerincet se magukban, se maguk körül, amire építkezni érdemes?

Sajnálom,  nagyon sajnálom azt a szerencsétlent, aki most otthon riadt egérszemekkel kéri magának a tolmácsot. Hiába lett vastag a bankszámlája, mire megy most vele? Egész életében retteghet, hogy mikor veszik el tőle. És ha elveszik, márpedig előbb-utóbb elveszik, akkor mi marad neki? Milyen pillérekre építette az életét? Hol van  a belső magja, mi van ott? Mi ad neki erőt, tartást? És a többinek, akik hasonló módon élnek, mint ő? Mi marad azután, ha a bankszámla lenullázódik, a hatalom elvész? Mert hogy előbb-utóbb elvész, az törvényszerű, a világ folyamatos változásban van.    

Valóban szüksége lenne tolmácsra, neki is, meg a többieknek is, de nem az angol nyelv megértéséhez, hanem valami egészen máshoz.  Nem irigylem őket egy pillanatig sem. Mert az igazi elszámolás sosem kifelé, hanem mindig befelé történik.  Ott, ahol az ember önmagával találkozik.         

Komment IKL-nek

Mivel az ő blogján nem lehet kommentelni, hát megírom ide, hogy – némi szomorúsággal – de bizony egyetértően bólogattam a bejegyzése olvasása közben.

IKL szakmai területe egészségügy, az enyém szociális, de ez a kettő – itt nálunk legalábbis – közös égisz alatt fut, ami a Health and Social Care, és bizony ezen a területen ég és föld a különbség Kelet- és Nyugat-Európa tekintetében.

Igen, itt nálunk – szociális területen – is magától értetődő, hogy a szervezet, amelynek dolgozom, fizeti az összes továbbképzésemet, szakmai konferenciákon való részvételemet. Egyrészt azért, mert érdeke, hogy jól képzett legyen a munkaerő, másrészt pedig állami elvárás a folyamatos továbbképzés, és Nyugat-Európában evidens, hogy biztosítják hozzá az anyagi keretet.

Ami a társadalmi/politikai megítélésünket illeti, ehhez csak egyetlen friss eseményt említenék, amire most éppen készülünk: a helyi városi önkormányzat ma este állófogadást ad 30 éves fennállásunk tiszteletére. Ott leszünk, bizony, gondozók és gondozottak egyaránt. Senki sem kérdezi a politikai hozzáállásunkat, nem vagyunk csókosak, az elismerés kizárólag a végzett munka minőségének szól.

Mennyire, de mennyire más ilyen körülmények között dolgozni...
    

Születésnap, másképpen

Vannak pillanatok, amikor az embernek elakad a szava, és nem tud mást tenni, mint könnyes szemmel bámulni maga elé.

Egyik gondozottam édesanyjától kaptam most egy erős érzelmi töltésű e-mailt. Születésnapja van a fiának, és ebből az  alkalomból - a sok éve épülő bizalmi kapcsolat biztonságában -  most megírta nekem a szülése történetét, ahogyan azt ő megélte.

Ettől akadt el a szavam.

Én is szültem gyereket, tudom, milyen elképesztően kiszolgáltatott az ember azokban a napokban. A sebezhetőségnek azt a szintjét viszont, amit ez az asszonytárs élt meg, elképzelni sem tudom. Amikor fogyatékos gyerek születik egy olyan korszakban, amikor ezzel egyáltalán nem tudnak mit kezdeni.  Pusmog a kórház, zavartak a szülésznők, nővérek, orvosok, majd később az emberek az utcán, mert nem tudják, mihez kezdjenek a helyzettel, hogyan kommunikáljanak az asszonnyal, hogyan viszonyuljanak a gyerekéhez, aki ebben a sikerorientált, „normalizáltságra” törekvő társadalomban fogyatékosnak született.

Iszonyú lehetett ezt megélni, akkor, úgy.

A fiatalember pedig (aki pedig már nem is olyan fiatal, két évvel idősebb, mint én)  itt él köreinkben. Széles mosollyal üdvözöl mindig a folyosón, hozza büszkén a listát a kertből a zöldségekről, amelyeket Ő termeszt, és amelyek az egész házat táplálják. Délután faműhelyben dolgozik, a dísz- és használati tárgyakat, amellett, hogy elkészíti, jó üzleti érzékkel el is tudja adni... 

Szabadidejében kirándulni, moziba, színházba, koncertekre jár, úgy, mint bárki más, sőt, talán még kicsit gyakrabban is. Egyszóval teljes értékű életet él. És igen, közben segítségre is szorul. De ki az közülünk, aki nem? Ki az, aki mindig mindent el tud intézni saját magának? Aki soha nem szorul mások segítségére, jóindulatára? És ha így is lenne, a nagy önállóságban nem lenne-e végtelenül magányos az élete?

Mert C. élete minden, csak nem magányos. Mindig van kire mosolyognia, van kit megölelnie, van kinek megterítenie az asztalt – meg is teríti mindig – van kinek és kiért tevékenykednie. Az egymásra utaltságnak a lehető legjobb módját valósítjuk meg mi így együtt, mindenki a maga szintjén tesz a közösségért, másokért, magunkért, egymásért.

Hálás vagyok, végtelenül hálás, hogy nekem ez a hivatás jutott. Ennél értelmesebb, méltóbb, hasznosabb, emberibb elfoglaltságot elképzelni sem tudok, mint hidat építeni ember és ember között, közösséget kovácsolni magunkból, velük együtt...

Sokszor megkérdezik, honnan van ehhez erőm. Megsúgom annak, aki esetleg nem tudja: fogyatékkal élő emberekkel dolgozni könnyebb, mint másokkal. Mert más értékek mentén működnek. A legtöbb gondozottamnak anyagiakban mérve szinte semmije sincs. Néhány bőröndnyi tárgy az összes személyes vagyonuk. De micsoda életük van! ÉLETÜK van. Tényleg.  Legyen ez sokáig így.

C. édesanyjának megköszöntem, hogy megosztotta velem C. születésének, első heteinek keserves tapasztalatait. Az a teher, amit többen visznek, könnyebbé válik.

Minden tiszteletem azoknak, akiknek  fogyatékos gyerekük születik. Iszonyú kemény sors az övék.        

Hálaadás

Tegnap este ismét csodálatos eseményben volt részem.

Idén harmincéves a közösség, amelyhez tartozom itt Észak-Írországban, és ebből az alkalomból meghívtuk a környék különféle egyházainak képviselőit egy közös hálaadási ünnepi estre. Izgultunk nagyon, hogy mi lesz ebből, mert bár a fogyatékkal élők, elesettek, rászorulók támogatása minden keresztény egyház alapvető ügye, azért a világról, s benne az ember szerepéről, feladatáról markánsan eltérő elképzeléseink vannak...

Az est mégis csodálatosan sikerült. Le a kalappal a gondozottaim előtt, akik valami elképesztően jó hídépítők - paradox módon, minél kevésbé képes valaki "IQ-szinten" kommunikálni, csűrni-csavarni a szavait, annál hitelesebben képviseli és közvetíti az igazán lényegest... - és hát a résztvevő vezetők is mind a legjobbat adták magukból, a közös cél érdekében...

Szóval csodás estét töltöttünk együtt. Benne leszünk az újságokban is, de igazából nem ez a lényeg. Hanem az, hogy - bár kicsiben, és persze nem zökkenőmentesen -, de igenis működik a közösségépítésnek ez a módja itt ebben a véres közelmúltú országban... Én pedig hálás vagyok, hogy a folyamat részese lehetek.

Három az egyben

A mai napom fénypontja a vaníliás joghurt volt, amit a fotelba telepedve jóízűen bekanalaztam.

Csak akkor jöttem kicsit zavarba, amikor megláttam a kiürült pohár oldalán a feliratot, miszerint ezt a mennyiséget háromszori étkezésre ajánlják elfogyasztani.

Ööööö.

Hét év

Azt mondják, hét év alatt az emberi szervezet összes sejtje kicserélődik. Ha ez így van, akkor az én jelenlegi szervezetem összes sejtje Észak-Írországra lett már "szocializálódva". Talán emiatt lehet, hogy az utóbbi időben billent bennem a mérleg nyelve az otthon és itthon fogalmát illetően. Vagyis hogy egyre inkább itt leszünk otthon...

Amíg a szüleim élnek, nyilván haza fogunk járni, hiszen hozzájuk megyünk... De ha már nem lesznek ott, akkor lesz-e még miért menni?

Az utcákat, tereket átnevezték már*. Még a repülőtér is, ahová érkezünk, más névre hallgat már. Más az élet, még a közlekedés is más. Legutóbb, amikor szülővárosomban jártam, megkérdeztem a buszsofőrt, megáll-e annál az utcánál, ahol én azelőtt leszállni szoktam.  - Hát döntse már el asszonyom, hová akar menni?! - dörrent vissza rám. Én pedig nem szóltam, mert nyilván magamtól is belátom, hogy az agyonterhelt, alulfizetett munkavállalók (bármely területen is dolgoznak) nem tudnak olyan udvariasak és segítőkészek lenni, mint ahogy én azt a brit világban már megszoktam. Pedig válaszoltam volna szívesen, hogy én pontosan tudom, hogy hová megyek, az érdekelt volna, Ön is arra tart-e... Mert úgy tűnik, hogy nem...  

A napokban volt itt nálunk a frissen középiskolássá lett gyerekem szülői tájékoztató estje. Ismét csak ámultam, hogy micsoda szerencsések vagyunk mi, hogy ilyen színvonalas iskolák vannak a közelünkben... Az általános iskola is nagyon jó volt, de a középiskola teljesen elképesztő: minden elképzelhető földi jóval felszerelt, világos, gyönyörű intézmény, inspirált, felkészült, motivált, a lehető legmagasabb színvonalon dolgozó tanári karral... mindezt állami pénzből, kvázi nekünk "ingyen".

Eközben hallom otthonról az elkeserítő híreket. Egyik - vidéken gyógypedagógus -  barátnőm sírva-nevetve mesélte, hogy az igazgatójuk felment Pestre a fenntartó intézménybe, és keservében megkérdezte, ugyan mondják már meg, mit mondjon otthon azoknak a tanároknak, akiknek a munkájához a legalapvetőbb feltételeket sem biztosítják, nem utalják át az őket megillető juttatásokat sem... - Mondja meg nekik, hogy dolgozzanak hazaszeretetből! - jött a cinikus válasz.

Csakhogy a hazaszeretet nekünk már mást jelent. Hazaszeretet ott alakul ki, ahol azt érezhetem, hogy tartozom valahová, ahol a közösség, a társadalom hasznos és megbecsült tagja  lehetek. Ahol hasonló értékrendek szerint élünk, én meg a körülöttem élők. Ahol biztonságban vagyok, fizikailag, lelkileg és szellemileg egyaránt. Vagyis ahol élhetek.

Hálás vagyok a sorsomnak, hogy volt erőm, bátorságom annak idején hátamra venni a zsákomat és nekiindulni a világnak, hogy megtaláljam azt a helyet benne, ami számomra élhető. Pedig akkor amikor én először indultam, nem voltunk még az EU-ban, vízum kellett a magyaroknak. De akkor is mentem, mert tudtam, hogy én csak olyan helyen tudok élni, ahol kibontakoztathatom a képességeimet, ahol nem köt gúzsba az anyagiak hiánya, vagy más...

A gyerekeimnek is ezt kívánom, a jelenükben és jövőjükben egyaránt.

*Nyilván nem mindet, de ahhoz eleget, hogy az "üzenet" átjöjjön.

Szombat

Reggel még gyorsan körülnézek az asztalomon: mit kell sürgősen aláírni, vagy -íratni, egyeztetni, továbbítani.

Aztán pakolom a táskámat, minden eshetőségre felkészülve, és persze mindenből egy kicsit többet bekészítve a szükségesnél, elvégre sokadmagammal leszek ma...

Aztán a gyerekeim: útiruha, pótruha, könyvek, rajzeszközök, elemózsia az útra...

Közben a gondozottaim is ébrednek, öltöznek, izgatottan készülődnek.  Reggeli alatt még gyorsan megbeszéljük, ki kivel, hogyan legyen ma.

Még befut néhány telefon, köhögéscsillapítót kérnek az egyik szomszédból, a másikban meg dührohamos az egyik gondozott. Őt mára nem tudom bevállalni, de holnapra meghívom ebédre, hátha a más társaság helyrerázza billent állapotát. Ebben a házban - egyelőre még - én vagyok az úr, nem a "hangok".

Aztán vissza a sajátjaimhoz, szedelőzködnek már, s a házat is gyorsan rendbe tesszük. Pakolás, pakolás: öltözék napos időre, esős időre, pót ez, pót az, pót amaz, gyógyszerek, pénz, dokumentáció... Lassan minden összekészül. A társaságot útnak indítom a busz felé, én pedig még egyszer végigszaladok a házon: égve felejtett villanyokat lekapcsolni, nyitva maradt ablakokat becsukni, feleslegesen bedugva maradt csatlakozókat áramtalanítani, csöpögő csapokat elzárni, tűzhelyen maradt dolgokat elrámolni...

Aztán szaladok a csapat után.

Szállunk be a buszba, a kerekesszékest lift emeli, a többiek felügyeskedik magukat a lépcsőn. Kabátokat levenni, öveket becsatolni, gyors létszámellenőrzés, még egy utolsó egyeztetés a sofőrrel az útirányt illetően, végül lehuppanok én is a székemre.

Ahogy a gondozottaim izgatott, várakozásteljes arcát látom, elönt megint az ilyenkor szokásos hálás, elégedett boldogságérzés: ez az én életem, ezek az én embereim, és én ezt az egészet így, ahogy van, végtelenül és mérhetetlenül szeretem...

Varázsfuvola

Én ugyan nem vagyok opera-rajongó, de ez az előadás egyszerűen csodálatos volt, még a kilencéves lányomat is teljesen lekötötte.

Amúgy pedig alaposan elfáradtam a végére, mert a gondozottaimat (is) kísértem, és bár az itteni társadalom elképesztően toleránsan bánik a fogyatékosokkal, azért egy szombat esti teltházas operaelőadás nem délutáni matiné, úgyhogy nagyon igyekeztünk láthatatlanoknak, pontosabban, hallhatatlanoknak maradni az előadás alatt. :)

Viszont büszkén-elégedetten állapítottuk meg ismét, hogy a mi gondozottainknak igen jó dolguk van, mert valami elképesztő mennyiségű kulturális programon vesznek részt. Hálistennek ez így is fog maradni, mert éppen a héten járt nálunk három Nagyon Hivatalos Ember, akik gondosan átnyálazták azt a sok kilónyi papírhalmazt, aminek adatokkal való megtöltésével hetek óta stresszeltük magunkat. A szobám még ma is romhalmaz, nem volt még lehetőségem eltakarítani a különféle gondozási tervek, vázlatok, leírások, elemzések mindent elborító kupacait (nameg a rengeteg üres kávésbögrét), de majd sorra kerül ez is hamarosan.

A stresszes túlmunka pedig nagyon megérte, mert megkaptuk megint két évre a felnőttgondozási programunkhoz szükséges maximális anyagi támogatást. Hurrá, hurrá! Igazán mázlistának érzem magam, mert bár kilóg a belem állandóan, viszont van értelme a munkámnak: ennek a néhány tucat embernek, akit gondozunk, igazán tartalmas, szép, emberi élete van... És persze velük együtt nekünk is.  

Katolikus misén voltam tegnap. Az egyik gondozottamat hívta meg a fiatal pap, aki régebben nálunk volt önkéntes, és a gondozottammal való munka hatására döntötte el, hogy papi pályára lép. Azóta rendszeresen meghív minket, ott voltunk a pappá szentelésén és az azt követő ünnepi vacsorán is, sok-sok pap, lelkész és szerzetes társaságában.

Azt igazából nem is tudjuk, hogy a meghívott gondozottam milyen felekezetű valójában, ugyanis születésétől fogva gondozásban él, a családjáról semmit nem tudni, még a vezetéknevét is a kórházi személyzet adta neki. Viszont szívesen jár (én pedig szívesen viszem) minden olyan összejövetelre, rendezvényre, akár vallásos az, akár világi, ahová őt jószívvel invitálják. Sokfelé hívják, pedig halmozottan sérült, tolószékben ül, nemhogy járni, de beszélni sem tud. Szavak nélkül, a lényével, a lelkével, szemével kommunikál, sőt, inspirál. Méghozzá nem is akárhogyan. Én pedig hálás vagyok amiatt, hogy a gondviselője lehetek, mert általa eljutok olyan helyekre, ahová magamtól nem mennék vagy nem mehetnék el.

Ami a papságot illeti, egy időben én is kacérkodtam a gondolattal, hogy lelkész leszek. Meghívtak ugyanis az egyik keresztény egyház papi szemináriumába. Végül mégsem mentem el. Leginkább azért nem, mert úgy éreztem, a prédikáció ma már kevés, a tanításokat élni kell, csak úgy működhetnek igazán... Mindegy, hogy valaki szakács, takarító, pék vagy nyomdász, ültethet palántákat vagy javíthat gyerekdolgozatokat, a legfontosabb mindig az, hogy jelen legyen abban, amit csinál. Hogy szebb, jobb, élőbb és élhetőbb legyen a világ a tevékenysége által. Az, hogy az ember mit mond vagy gondol magáról, az igazából mellékes. Az számít, amit él.

A tegnapi misén mechanikusan darálták a papok az épp aktuális szöveget, prédikációt, bibliaidézetet, a gyülekezet pedig gépiesen válaszolgatott, amikor kellett. Nekem leginkább az volt az érzésem, hogy alszik mindenki, az oltár innenső és túlsó oldalán egyaránt. Egészen addig, amíg a minket meghívó fiatal pap a pulpitusra fellépve a saját életútjáról, az életéhez, a családjához, a szolgálatához, gyülekezetéhez való viszonyáról kezdett el beszélni, teljesen őszintén, lelkesen és szívből jövően. Akkor hirtelen felkapta mindenki a fejét, megérintve, megszólítva érezte magát, és én akkor éltem meg azt, hogy élővé válik a tanítás, hogy valódi "energiaáramlás" történik. Mert aki a pulpituson áll, most nem arról beszél, amit előírtak neki (vagy ő előírt magának), hanem arról, amit megél, emberként és papként, tanítóként és tanítványként, hídverőként...  Az a rész, az jó volt. Azért megérte.

Nagyon drukkolok ennek az ifjú papnak, hogy még sokáig "ébren" maradhasson, hogy éljen és megéljen, és ezáltal építsen hidakat Ég és Föld között. Mert hidakra nagy szükség van, jó hidat viszont csak az tud építeni, aki mindkét partot ismeri, és aki nem alszik, fásul, un vagy törik bele a feladatába. Drukkolok neki is, és mindenki másnak is, aki ilyen vagy olyan területen, de "hídépítőként" dolgozik a világban.
    

Bányász Bácsi

“Ne félj, ne sírj, nincs ok, miért, gonosz halál ott nem kísért, 
Bár lenn van a bányász hona, mégis közel az ég oda. “

A hatalmas lapáttenyerére emlékszem. Meg a mosolyára. Mindig mosolygott. Sokat nem szólt, szelíd, csendes ember volt. Jó volt a közelében lenni.

Most elment.

A bányát rég bezárták már, a zenekar is feloszlott. A napokban mégis utánajár az özvegye: összeállnának-e még egyszer a kedvéért, elénekelni a bányászhimnuszt a temetésen... 35 évig dolgozott a föld alatt.

Isten veled, Bányász Bácsi! Őrzöm a mosolyodat... Szerencse fel!              

Imádság

Lord, make me an instrument of Thy peace... 

Igazából nem is kérni, hanem elfogadni kell nekünk megtanulni. Mert minden jelen van körülöttünk, amire szükségünk van, mindössze azt kell eldönteni, a világban jelen lévő erők/energiák közül melyiknek akarunk csatornájává válni, szolgálatába állni, és melyiknek nem. Van választás, és választani kötelező, ezt sajnos kikerülni nem lehet.

A közösségben, ahová tartozom, ezzel a Goethe-idézettel dolgozunk most:

I have come to the frightening conclusion that I am the decisive element. It is my personal approach that creates the climate. It is my daily mood that makes the weather. I possess tremendous power to make life miserable or joyous. I can be a tool of torture or an instrument of inspiration; I can humiliate or humour, hurt or heal. In all situations, it is my response that decides whether a crisis is escalated or de-escalated, and a person humanized or de-humanized. If we treat people as they are, we make them worse. If we treat people as they can be, we help them become what they are capable of becoming. 

Az utolsó két mondat a munkám mottója. Tegnap volt egy nagy állami ellenőrzésünk, amikor is kiszállt hozzánk a Hatóság, és minden papírt átnyálaztak. Hála Istennek minden készen volt - az elmúlt hetekben hülyére adminisztráltuk magunkat, a kollégáim meg én.  De megérte, mert most legalább tudok végre arra figyelni, ami igazából a dolgom, amiért itt vagyok. Ez pedig a fenti idézet utolsó két mondata. Isten adjon hozzá erőt.    

Újra lendül

Amikor visszaértünk, elhatároztam, hogy nem fogom (megint) túlhajtani magam, majd szépen lazán csinálom a dolgaimat. Ez sikerült is, egészen addig, amíg hirtelen felindulásból be nem vállaltam úgy mindennek a tetejébe egy jó kis kirándulásszervezést, cirka 45 főre, amiből huszonegynéhány fogyatékkal élő felnőtt lesz.

Viszont jó buli lesz. A munkámnak különben sem ez a része fáraszt, hanem az az irdatlan mennyiségű adminisztráció, ami folyton folyvást behálóz minket.  A minap is jól a nyakunkba lőcsölték az egyik képzésen: " ...vegyék tudomásul, hogy amit nem írtak le, az - hivatalosan - nem történt meg..!"

Pedig aki egy kicsit is jobban mögégondol a dolgoknak, az belátja, hogy az emberi gondolat, szó és tett energetikailag jóval nagyobb hatású, mint egy adag, gép által papírra nyomott tinta. Csak sajna a civilizált világ rendszere az utóbbira épül, az előbbiek kárára. Úgyhogy most megyek, és jól megírom "Cézárnak", amit látni óhajt a papíron.

A kirándulás viszont ÉLŐ lesz. :)      

Sziget, extrákkal

Amikor annyira túlhajtom magam, mint az elmúlt bő fél évben is, a kollégáim időnként megkérdezik, miért nem megyek el én is, mint ahogy a britek szoktak, egy hétre all inclusive nyaralásra valamelyik napos szigetre. Hiszen az sem kerülne többe, mint Magyarországra menni...

Lehet, hogy nem kerülne többe, csakhogy számomra van néhány - megfizethetetlen - előnye Magyarországnak. Ott vannak mindjárt a szüleim, akik izgatottan toporognak minden egyes alkalommal a reptéren, amikor érkezünk, alig várják, hogy a két ritkán látott unoka végre a nyakukba ugorjon... És ugranak is, naná. Ez a megérkezés csúcspontja, a pillanat, amire az összes fél hónapokon át készül.

Aztán beülünk apukám autójába, és megyünk a házhoz, ahol felnőttem. A ház, aminek minden zegzugát ismerem... A szüleim építették a hetvenes években, kalákában, ahogy akkoriban szokás volt.  Sátortetős kertes ház, szép nagy ablakokkal. Az udvar igazi gyerekparadicsom, s a gyerekek azon frissiben birtokba is veszik a rég látott hintákat, eszközöket. 

Én pedig belépek a házba, ledobom a nagytáskát, lerúgom a cipőmet, és szinte azzal a mozdulattal oldódik is bennem a feszültség, ami a kinti életemhez köt: itt nincsenek se gondozottak, se kitöltendő papírok, se senki, akiért felelős vagyok, aki előtt "szerepelni" kell. Itt rólunk gondoskodnak, merő szeretetből, napi 24 órában...

A hűtő tele (készültek ránk), a tűzhelyen anyukám főztje, hmmmmm...

És amíg itthon vagyunk, nekem az égvilágon semmi gondom nincs. Illetve mégis van. Hatalmas erőfeszítéseket kell tennem, mégpedig annak érdekében, hogy a visszaúton se legyen rám szűk a ruhám...

Szóval ez itt az én szigetem. Véletlenül éppen ténylegesen is sziget. De igazából nem ez a lényeg. Hanem az az igazi "all inclusive" szolgáltatás, ami sehol máshol nincs meg, és amit megvenni sem lehet sehol.

Boldog Húsvétot Nektek is! A miénk egészen biztosan az. :)

Bagoly

You are Owl.

You're a deep thinker. People sense your intelligence quickly and look to you for help with problem solving. You are observant and quick to catch on to almost anything.

Bagolynak lenni biztonságos állapot. Apukám mindig azt mondta, édes lányom, tudj többet, mint a tanáraid, ez az egyetlen módszer arra, hogy biztonságban legyél tőlük.

Hát ja. Viszont tanult embernek lenni stresszes dolog, mert ugye, nem ülhetünk naphosszat békésen a faágon, használni kell azt a tudást, ha már van, az meg macerás ebben a mai világban, ahol a "minőségbiztosítás" jelszava alatt szétstresszelnek minket a szociális szférában. Mondjuk nem csak ott, de én ezt a területet ismerem közelebbről, itt Nyugat-Európában.

Na nem baj, azért én maradok bagoly, a bagolynak tartása van, és az nekem jó. A bagolyra lehet számítani, az meg a gondozottaimnak, kollégáimnak jó. Szóval végül is mindenhogyan jó. 

Néha érdemes jobban lenni... :)

Tegnap este nagyon vacilláltam magamban, hogy megtartsam-e az esedékes házértekezletet a gondozottaimnak, vagy jelentsek inkább beteget, mivel az ilyen megbeszéléseket bizony szigorúan dokumentálni kell, az én fejem pedig még nincs rendesen a helyén...

Végül összekaptam magam és lementem közéjük. Ma pedig ezt az e-mailt kaptam az egyik gondozottamtól:
 

Dear Judit,

I am very happy that you are slowly but surely getting better. I would like to thank you for coming over and taking the house meeting notes last night. 

I really enjoyed the house meeting with you and the crew last night and I hope you enjoyed* it too.

your friend K.**

A csillagok tőlem:

*A gondozottaim többsége azt hiszi, a velük való munka csupa móka és kacagás nekünk. Hát néha valóban az. :) 

** A nevét természetesen leírta rendesen, csak én nem teszem ide ki.  

Beteg, beteg

"Akar róla beszélni?"  Nem, nem akarok. Mert mit lehetne arról mondani, hogy két hete többet vagyok vízszintes, mint függőleges helyzetben, ami nekem azért különösen kínos, mert a munkaköröm olyan, hogy nem áll le, és a papírkupac az asztalomon, ami alapjáraton is betegítő volt, most még ráadásul napról napra nő...

Délutánra márpedig elegem lett a "dolgoznom-kéne-de-nem-tudok-jaj-mi-lesz-így" gondolatfolyamból a fejemben, hagytam hát a dagadt ruhát másra, bepattantam az autóba, és irány a tenger...

Lehúztam a bakancsom, a zoknim, és  mentem, mentem mezítláb a homokos parton, csak a kagylókat láttam a lábam előtt, meg a bokámat verdeső vizet, hallgattam a lágy hullámokat, és hagytam, hogy átmosson a végtelen, sós víz áldásos hatása... a hideget sem éreztem, egészen kellemesen meleg volt ma.

A correct faith and a certain hope*

Mivel Szent Patrik napját a gondozottaimmal fogom tölteni, a családi kirándulást előrébb hoztuk. Reméltem, hogy a hét eleji gyönyörű időjárás kitart még péntekig, dehát ez itt Spárta Írország: több eső, mint nap... viszont legalább gyönyörű zöld a zöld!

Az óceán partján töltöttük a délutánt, kívánságomra pedig a Ferencesekhez is benéztünk ismét. Szeretek ott náluk nagyon. Igaz, két ugribugri gyerekkel sok esély nincs az elmélyülésre, de azért mire a Kálváriát végigjártuk, lecsendesültek a fejemben a gondolatok... 

*vedd észre: "a" és nem "the", és mégis erős ez az imádság, de bizony, mennyire az!

Prayer for Enlightenment

 

Most high 

glorious God,

Enlighten the darkness of my heart

and give me, Lord,

a correct faith,

a certain hope, 

a perfect charity,

sense and knowledge,

so that I may carry out

Your holy and true command.

 

Ha már böjt-időszak...:)

Megnéztük a gondozottaimmal a Chocolat c. filmet.

Ajánlom mindenkinek: szép film, gyönyörű üzenettel!  :)

Bármi áron...?

Ezért nem vagyok tagja egyetlen egyháznak sem. Mert ha az egyháznak (bármelyiknek) hatalmat adnak, akkor a vezetőik Istenre kenik azokat a döntéseket, cselekedeteket, amelyeket valójában anyagi és politikai okokból hoznak.

Az individualizáció korát éljük, ami azt jelenti, hogy minden egyes embernek saját magának, belső indíttatásból kell(ene) eldöntenie, hogy milyen értékrend szerint éli az életét.

Az erőszakos hittérítés, misére kényszerítés ideje lejárt, talán nem is volt itt sohasem.

Nem az számít, hogy hány misét ülsz végig, mennyi ostyát veszel a szádba, ha egyáltalán.

Hanem az, amit élsz, ami felé törekszel, nap mint nap.  

Gépezzünk?

Tegnap nyúztak megint a gyerekeim, hogy miért nem tölthetnek több időt gépezéssel, illetve miért nem lehet még nekik saját laptopjuk. Elmagyaráztam, hogy azért nem, mert az a tapasztalatom, hogy azok a gyerekek, akik rákapnak a gépezésre, sokkal kevesebbet foglalkoznak mással, márpedig az ő korukban ez még nagyon nem egészséges, és bőven van elég dolog, amivel foglalkozni lehet...

Micsoda öröm volt nekem tegnap is látni, ahogy a fiam gyomlálta délután a virágágyást, nem azért, mert "előírtam" neki (én nem szeretek kertészkedni, sajnos), hanem mert nagyon várja már a nárciszokat, a lányom pedig fél délután a ház körül szaladgált, lovacskázott az ugrálókötelével, aztán meg felpattant a rollerére, később a biciklire, és mikor bejöttek, sem unatkoztak számítógép nélkül sem.

Most meg pláne nem fognak, mert ma beszereztem nekik ezt a könyvet, előre látom sanyarú sorsomat, a nyugalmamnak annyi, jól kicsesztem megint magammal, na. :) De nem bánom, az ő érdekükben ez így van jól.  

Fagyosszent

Az utótagban nem vagyok biztos (biztos hogy nem, hehe) de az előtag, az tuti. Mert hogy én majd' megfagyok ebben az országban állandóan, télen is meg nyáron is.

Ma kozmetikában voltam délelőtt, és a helyiségben, ahol ugye rendeltetés szerint le kellett vetkőzni, volt vagy 19 fok. Én meg dideregtem. Mindig didergek. Ezért aztán eleve úgy szoktam kérni az időpontomat, hogy legyen alkalmam utána beülni az első útba eső kávézóba, és gyorsan magamba dönteni valami forrót...

A legjobb gyógymód azonban az, amikor megérkezem nyáron Ferihegyre*, és a repülőből kiszállva megcsap a kellemes langymeleg levegő (este szoktunk érkezni), hát annál csodásabb érzés nincs!

 *Nekem már csak az marad, meg a Moszkva tér is, mert nem járok elég sűrűn arra, hogy megszokjam az új nevét, meg különben is, mire legközelebb megyek, tán megint átnevezik.  

A vacak meg a vacok

A vacak, az a kedvem.

A vacok meg ahová bebújni szeretnék, amíg újra kisüt a nap.

7 dolog

Mindenki* ezt a játékot játssza a blogvilágban, nehogy már kimaradjak belőle... :)

1.  Életem legnagyobb paradoxona, hogy a hivatásom kifelé, a többi ember felé fordít napi rengeteg órában, míg én, mint személyiség, alapjáraton befelé forduló vagyok. Ezt az ellentétet nehezen sikerül feloldanom.

2. Az 1. pont konfliktusa annyi energiámba kerül, hogy a legmagánabb szférámban leginkább egyedül szeretek lenni. Szeretem a saját szobát, a csendet, nyugalmat. A nyüzsgés kifáraszt.

3. Egyszer felborult velem a láncos körhinta egy lovasbemutatón. Elég ijesztő volt, ahogy menet közben feldőlt az a hatalmas monstrum, a szülők fejvesztve rohantak menteni a gyerekeiket. Kivéve az én szüleimet, akik nem látták az eseményt, és békésen kanalazták a babgulyást a szomszédos sátorban. Aztán is csak rezignáltan jegyezték meg, hogy édes lányom, ahol te megfordulsz, ott valami mindig történik, még tán a forradalom is kitör...

4. Lehet, hogy volt ebben valami jövőbelátó jóslat, mert gimnazista koromban, Tbiliszi belvárosában tényleg kitört a forradalom. Egy autó hátsó ülésén, középen utaztam éppen, amikor az egyik kereszteződésben szembejött velünk egy csőretöltött orosz tank, amit épp elfoglalni készültek a grúz felkelők. Tűzharc volt, rajtam pedig átfutott a felismerés, hogy mivel be vagyok szorítva középre, esélyem sincs menekülésre, ha lőnek a tankból, telibe trafál... De épp nem lőttek, szerencsére, így még mindig itt vagyok...** :)

5. A felnőttkorom már kevésbé volt érdekes, költözgettem ide-oda, ahogy épp a helyzet adta. Az észak-ír életet szeretem, kifejezetten izgalmasnak találom az ír-brit dinamika életközelből való tanulmányozását.

6. Szerelmes vagyok az angol nyelvbe, lassan harminc éve. Nem csökken, nem múlik a rajongás. Ebből a szempontból kifejezetten áldásos, hogy angol nyelvterületen élhetek.

7. Csak olyan tevékenységet tudok végezni, amiben hinni tudok, és amibe teljesen, száz százalékig bele tudom tenni magam. Szerencsére a munkám ilyen, úgyhogy panaszra nincs okom. Na jó, az első pont paradoxonát kivéve. :)  


* Ha Te még nem, hát nosza...! :)
** Aztán minket felraktak az első repülőre, a Szovjetuniónak pedig hamarosan vége lett. 
 

Milyen vallás?

A gyerekem középiskolai jelentkezési lapján fel kell tüntetni, hogy milyen vallásúak vagyunk. Háromféle opció van: "Roman Catholic", "Protestant" és "Other".

Az első lehetőség nem jöhet szóba, mert, bár tisztelem a pápát Rómában, de nem fogadom el tévedhetetlennek, ahogy az egyházát sem, római katolikusok tehát nem vagyunk. A második lehetőségen már elgondolkodtam: vajon az én nyitott keresztény szemléletmódom belefér-e a "Protestant" kategóriába?

Utánaolvasgattam a helybéli főbb protestáns egyházak hitvallásának, nos, igen, végül is van egyezés. Viszont ha én bármely itteni protestáns lelkésznek elmondanám, hogy egész kicsi korom óta vissza tudok emlékezni a létezésemnek a fizikai születésem előtti időszakára, ilyesformán valóságnak fogadom el a halhatatlanságnak valamint a fizikai élet céljára és értelmére adott magyarázatnak ezt a megfogalmazását, hát nem biztos, hogy keblükre ölelnének...

Úgy döntöttem, maradok tehát a harmadik opciónál, legyen hát "Other" a mi vallásunk. Megnéztem az iskola honlapján, így definiálják az "Other"-t:

• Applicants of a religion that is neither Protestant nor Roman Catholic.
• Applicants who are from a mixed marriage/union or a background that is similarly integrated.
• Applicants who have genuine, specific reasons for regarding themselves as neither Protestant nor Roman Catholic.

Akkor ennyiben maradunk. :)

Multikulti generáció...

Én magyar vagyok, a gyerekeim apja is magyar. Skóciában ismerkedtünk meg, ahol én öt évig éltem. A gyerekek Magyarországon születtek, de életük nagyobb részét Észak-Írországban töltötték, ahol most is élünk. A fiam hozzánk legközelebb élő barátja cseh, a lányom legjobb barátnője lengyel.

Most viszont éppen egy másik osztálytársához készül, kérdezte, ott alhat-e pénteken. Mondtam neki, adja meg a telefonszámomat a kislány anyukájának, hívjon fel, megbeszéljük.
- Igen anya, de tudod, A. anyukája nem beszél jól angolul.
- Milyen nemzetiségű?
- Litván.
- Öööö.

Tegye fel a kezét közületek, aki ismer litvánokat közelebbről... Azt hiszem, most guglizni fogok. :) 

42

Nyújtanám még ezt a napot, hogy hátha a végére bekövetkezik valamiféle megvilágosodás... dehát ez a nap is csak 24 órából áll, mint az összes többi, napi cselekedetek egymás mellé rendelt sora történt, s ez a nap is, mint a többi, lassan véget ér...

Amióta Csillagos megírta az Újragondolón, hogy Istenbe kapaszkodik, azóta gondolkodom rajta, hogy vajon én mibe kapaszkodom... kapaszkodom-e?

Krisztus jelenléte a világban élő tapasztalat számomra, amióta csak eszemet tudom... Amit gyerekként nem értettem sosem, az inkább az volt, hogyha egyszer ott az a gyönyörűséges Nap az égen (valóságosan és képletesen is) akkor miért van az, hogy mi emberek sötét felhők alatt élünk...?

Az elméleti magyarázatot persze azóta már megértettem, mármint hogy a sötétség jórészét mi magunk teremtjük, gondolatokkal, negatív érzésekkel, cselekedetekkel, és hogy a földi élet célja és értelme az lenne, hogy világítsunk, világosítsunk az életünkben, ahol lehet. Viszont attól, hogy az ember az elméletet tudja, a gyakorlat még nem lesz könnyebb...

Szóval várom-várnám azt a pillanatot, amikor egyszer csak majd könnyebb lesz. Amikor helyükre kerülnek, helyükön maradnak a dolgok...  ahogy kívül, úgy belül is.

  

21. századi elképedések

Bejelöl valaki Facebook-on, aki nemrég hozta létre a profilját. Nem tudom, ki ő. Vezetékneve nem ismerős (talán felvette a férjéét, akit nem ismerek), fényképe nincs még fenn. Körülnézek az ismerősei között, nem sok van még neki, mindjárt az elején egy tizenéves lány, ugyanazzal a vezetéknévvel. Gondolom, a lánya. Neki, mint a legtöbb tinilánynak, rengeteg képe van fenn. Rápillantok az elsőre, ami bejön, és csak bámulom a monitort.

Gimnáziumi padtársam néz vissza rám az arcából.

24 év távlatából.

És csak bámulok.  

Church Unity Service - update :)

Szép volt, tényleg szép...  Hogy micsoda ereje van annak, amikor katolikus papok és református lelkészek együtt, egy fedél alatt tartanak hálaadó istentiszteletet, a gyülekezeteik bevonásával, és a végén egy sorba állva, együtt mondják/mondjuk el a záró imádságot... azt csak az tudja igazából megérteni, aki élt már huzamosabb ideig ebben a véres közelmúltú országban, ahol egészen néhány évvel ezelőttig minden, de minden szegregálva volt...

„Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20)

Ott volt. Ott van, nap mint nap. Néha jól jön az emlékeztető.   

Variációk egy témára...

Tegnap Debbie csapatával doboltam. Mert, ugye, többféle ösvényen is meg lehet mászni ugyanazt a hegyet, és nem csak intellektusában él az ember...

"Rhythm is a language that can unite the diverse elements of humanity. Rhythm succeeds where words fail."

Church Unity Service

Én nem vagyok tagja egyetlen egyháznak sem, de néha akadnak templomi programok, amelyeket érdemes támogatni. Ezen a rendezvényen például mindenképpen ott leszek, mert nemes gesztus, mert szép, mert közösségépítő... :)

"The service, entitled ‘Christian Caring in the Community’, is open to all sections of the community and the Forum would like to take this opportunity to extend a warm welcome to everyone to attend. There are many people in our local community who are involved in the caring field and the Forum would like to acknowledge the compassion and consideration they show to others. Many of our paid workers go beyond the call of duty and many of our unpaid carers work tirelessly to care for sick and elderly relatives.

Speaking about the service, co-chair of the Churches’ Forum, Fr Joe Gormley, said “The members of the Forum want to show the local community that we recognise the valuable work that those in the caring field do on a day-in, day-out basis. We are truly indebted to them and the way that they carry out their caring roles in such a sensitive way. We want you to know that you are not alone, that we are with you and that Christ is always with you.”

Church Unity Week is an annual event which takes place this year from the 18 – 25 January. The theme this year is “Is Christ Divided?” It is hoped that this service will highlight how Christ is not divided in our district. It will provide an opportunity for all Christians to come together and pray together." 

Középiskolás lesz a gyerekem... :)

Élénken él emlékezetemben az a bő hat évvel ezelőtti  nap, amikor ültem az igazgatói irodában, papírjaimat szorongatva aggodalmasan magyaráztam, hogy nemrég érkeztünk Magyarországról, ahol ez a kisfiú még messze nem lenne tanköteles... Épp csak betöltötte a negyedik életévét, kiscsoportos óvodás volt otthon, s mivel nyári születésű, ősztől ismét kiscsoportos lenne... Ehhez képest most itt áll iskolai egyenruhában, hátán a táska, a gyerekem, akit az óvónők otthon tornádóként jellemeztek (teljesen jogosan), mert vad viharként söpört végig a csoportszobán, figyelmét csak pillanatokra lehetett lekötni, ha egyáltalán... Az volt a szerencséje, hogy gyönyörű gyerek volt (most is az :), loknis szőke hajával, nagy kék szemeivel, finom vonásaival elbűvölte környezetét. Viszont ami az iskolákban kötelezően elvárt magatartásformák betartását illeti, hát, voltak jogos aggályaim a beilleszkedésével kapcsolatban...

- A free spirit... - mosolygott az igazgató, s értő-megértő tekintetét látva oldódni kezdett a mellkasomban a szorítás: talán mégis csak jó helye lesz a gyerekemnek itt...

És jó helye lett. Egyéni nevelési tervet kapott, amit rendszeresen egyeztettek velem is, az osztályban asszisztens vigyázta fejlődését, foglalkozott vele külön, amikor szükséges volt.

Teltek-múltak az évek, most már hetedikes, ez az általános iskola utolsó éve az észak-ír rendszerben, 11 évesen középiskolába mennek itt a gyerekek.

A karácsonyi fogadóórán büszkén jelentette a tanárnő, hogy nemhogy asszisztensre nincs már szüksége a gyerekemnek, de néhány tárgyból kifejezetten tehetséges: egyéni, kreatív, komplex megoldásai vannak. Szorgalmas, tanul, fejlődik és az osztálytársai körében is népszerű. Kell ennél több? Hát, kéne, valami hasonlóan neki való középiskola...

És lőn, az is megvan, tegnap volt a nyílt nap, s örömmel láttam, hogy teljesen hasonló a mentalitás: az integrált iskolák körébe tartozik az is, mint a mostani intézmény, ami ebben  a konfliktusos közelmúltú országban elsősorban politikai-vallásos széleslátókörűséget jelent. Azok a szülők íratják integrált iskolába a gyerekeiket, akik felismerik, hogy a jövő útja a hagyományos észak-ír szegregációval szemben a közös iskoláztatás, amikor nem választják szét a gyerekeket vallás (katolikus vagy protestáns), származás (ír vagy brit), vagy más egyéb szempontok alapján, hanem megtanítják őket önmaguk, mások és egymás megismerésére és tiszteletére. A követelmények magasak, de megvan hozzá minden szükséges támogatás, emberi és tárgyi feltétel.

Ahogy az egyik diák fogalmazza, „Integration is a connection we all have, a dream, a wish, a thought, a voice inside our head telling us that religion, colour and gender, united all together is peace, and peace is the way forward, the only way to ease the pain of war, and it begins with you.”

Ami pedig a külföldiek integrálását illeti, ezt deklarálja az iskola: „We believe the college community is enriched by welcoming students from around the world and that learning in a diverse community is an effective preparation for the increasingly international lifestyles of the 21^st century.” Hát mit mondjak, szerintem is így van! :)

Szóval hálás vagyok, egyszerűen és leginkább végtelenül hálás, hogy megadatott a gyerekeimnek, hogy magas színvonalú, nyitott, támogató, inspiráló közeg megbecsült, kreatív tagjaiként tölthetik iskolai éveiket.   

Új év, új élet :)

Végre már, végre már!

Decemberben széthajtottam magam, aztán az ünnepek alatt szintén, majd beájultam néhány napra a kimerültségtől, most pedig itt van végre az új év, visszaálltunk a normális kerékvágásba, hurrá! A január az egy jó hónap! :)