Advent 2014

Időnként emlékeztetnem kell magam, miért is neveztem el ezt a blogot És mégis-nek. Azért történt, mert (még a freeblog vége felé) lett a környezetemben valaki*, aki jól megmondta a véleményét nekem: a blogod nem más, mint énfényezés!

Akkor egy darabig nem írtam semmit. Később viszont rájöttem, hogy az nekem nem jó. Szükségem van arra, hogy írjak, hogy arról írjak, ami jó az életemben, ami felé törekszem. Nem azért, mert a sötétséget nem látom, látom én azt nagyon is jól. Hanem azért, mert amit az ember erősít, az erősödni fog. Ha a sötétségben dagonyázom, az fog erősödni. Ha arról írok, ami felé törekszem, akkor ahhoz kerülök közelebb.

Így lett ez a blog És mégis...

Néhány napja kifakadtam a gondozottaim és a fiatal önkénteseim előtt, hogy én mennyire nem várom a decembert. A rengeteg muszáj programot, muszáj mosolyt, muszáj ajándékozást... Azonban a döbbent-zavarodott arcukat látva rájöttem, hogy nyavalygással nem sokra megyek. Ennek a kis közösségnek itt én vagyok a motorja, és ha én nem segítek nekik felépíteni az ünnepet, maguktól nem fogják tudni megcsinálni.

Tegnap végre átestem a holtponton: megtaláltam magamban azt a belső, nyugodt alaphangot, amiből elkezdhetek építkezni kifelé.

Időnként persze orra fogok bukni: a december olyan sűrű itt nálunk, hogy néha óhatatlanul borul a bili, szakad a cérna...

Belefér.

A törekvés számít úgyis.  Nem, nem ez a fajta törekvés, hanem egy egészen más igyekezet.

Áldott, békés adventi készülődést kívánok mindenkinek!


*mentségére legyen szólva: azért még szeret! :)

Egy időre elég volt...

Ha kérhetném, mostanában ne haljon meg senki a környezetemben. Nem szeretnék több virrasztást, krematóriumi  temetést  meg pláne nem.

Ma délután három és fél órát töltöttem a fogorvosi székben, de még az sem  viselt meg annyira, mint tegnap a kemencés* krematórium látványa és hangja, ami azóta is kísért.

Több ismerősöm nem is jött el a temetésre, mert rossz érzést kelt bennük a krematórium. Nem értettem, hogy miért, amíg meg nem tapasztaltam magam is Belfast-ban, hogy milyen az, amikor nem az urnát búcsúztatjuk, hanem maguk a kemencék (vagy minek hívják őket*) konkrétan össze vannak kötve az asztallal, ahová a koporsót tesszük a búcsúztatáshoz. A kemencék végén pedig ott vannak a kémények. Huh.

Ezt az élményt a jövőben én is inkább kihagyom.  

*talán inkább kazán, de azt fűtésre használják, ez meg ugye nem fűt, ráadásul - paradox módon - istentelenül hideg volt a búcsúztató helyiségben, minden értelemben

Mi miért nem lopunk...?

A gyerekeim tették fel nekem ezt a kérdést a napokban, könyvtárba menet. Hogy mi miért nem lopunk, amikor pedig lenne lehetőségünk rá?

Tényleg, miért is nem?

Két ok miatt. Az egyik a nyilvánvaló külső ok: nekünk jó az, hogy lehet a könyvtárból kölcsönözni, mert  a többség, ahogy mi is, visszaviszi a könyveket. Ha pedig ez nekünk  jó így, akkor mi is betartjuk a szabályokat.  Jó, hogy lehet a boltokban szabadon válogatni az áruk között, mert a többség, ahogy mi is, kifizeti, amit haza akar vinni. Ez tehát  jó nekünk így, támogatjuk. Jó, hogy lehet az utcán nyugodtan sétálgatni táskával a vállunkon, mert a többség nem azért megy oda, hogy kirabolja a másikat. A sort lehetne tovább folytatni. A lényege az, hogy ami külsőleg, a társadalomban jó nekünk, azt nyilván mi is támogatjuk.

A másik ok viszont igazából sokkal fontosabb. A belső ok. Hogy az ember valamikor élete során (lehetőleg minél hamarabb) elgondolkodik rajta, hogy ő mit miért tesz, vagy nem tesz. Hogy milyen célért és hogyan fog tevékenykedni. Mert hát tevékenykedni muszáj, ha már egyszer itt vagyunk...

A külső keretek manapság egyre kevésbé tartanak meg.  Én már nem tudok úgy élni, ahogy a szüleim, nagyszüleim éltek, mert közben megváltozott a világ. Nekem magamnak kell kialakítani a kereteket, amik köré felépítem az életemet.  A gyerekeim generációja pedig pláne így lesz. Külső keret egyre kevesebb van, ilyenkor  a belsőket kell erősíteni. Alaposan átgondolni, hogy mit miért teszek, vagy nem teszek, én, a saját felelősségemből.

Nem lopok, mert nem akarok lopni. Becsületesen élek, mert becsületesen akarok élni. Ez az én döntésem, az én lehetőségem, és az én felelősségem is.  Nem lehet elvenni, nem lehet másra kenni. A gyerekeimnek elmondom, hogy én mi alapján élek, nekem mi a fontos. Ez ad nekik támpontot, és amíg gyerekek - és remélem, később is - erőt, tartást. A külsőségek is fontosak, nyilván, de én igazából belülről építkezem kifelé, és nem fordítva.   

De mi lesz azokkal, akik nem látnak olyan gerincet se magukban, se maguk körül, amire építkezni érdemes?

Sajnálom,  nagyon sajnálom azt a szerencsétlent, aki most otthon riadt egérszemekkel kéri magának a tolmácsot. Hiába lett vastag a bankszámlája, mire megy most vele? Egész életében retteghet, hogy mikor veszik el tőle. És ha elveszik, márpedig előbb-utóbb elveszik, akkor mi marad neki? Milyen pillérekre építette az életét? Hol van  a belső magja, mi van ott? Mi ad neki erőt, tartást? És a többinek, akik hasonló módon élnek, mint ő? Mi marad azután, ha a bankszámla lenullázódik, a hatalom elvész? Mert hogy előbb-utóbb elvész, az törvényszerű, a világ folyamatos változásban van.    

Valóban szüksége lenne tolmácsra, neki is, meg a többieknek is, de nem az angol nyelv megértéséhez, hanem valami egészen máshoz.  Nem irigylem őket egy pillanatig sem. Mert az igazi elszámolás sosem kifelé, hanem mindig befelé történik.  Ott, ahol az ember önmagával találkozik.         

Komment IKL-nek

Mivel az ő blogján nem lehet kommentelni, hát megírom ide, hogy – némi szomorúsággal – de bizony egyetértően bólogattam a bejegyzése olvasása közben.

IKL szakmai területe egészségügy, az enyém szociális, de ez a kettő – itt nálunk legalábbis – közös égisz alatt fut, ami a Health and Social Care, és bizony ezen a területen ég és föld a különbség Kelet- és Nyugat-Európa tekintetében.

Igen, itt nálunk – szociális területen – is magától értetődő, hogy a szervezet, amelynek dolgozom, fizeti az összes továbbképzésemet, szakmai konferenciákon való részvételemet. Egyrészt azért, mert érdeke, hogy jól képzett legyen a munkaerő, másrészt pedig állami elvárás a folyamatos továbbképzés, és Nyugat-Európában evidens, hogy biztosítják hozzá az anyagi keretet.

Ami a társadalmi/politikai megítélésünket illeti, ehhez csak egyetlen friss eseményt említenék, amire most éppen készülünk: a helyi városi önkormányzat ma este állófogadást ad 30 éves fennállásunk tiszteletére. Ott leszünk, bizony, gondozók és gondozottak egyaránt. Senki sem kérdezi a politikai hozzáállásunkat, nem vagyunk csókosak, az elismerés kizárólag a végzett munka minőségének szól.

Mennyire, de mennyire más ilyen körülmények között dolgozni...
    

Születésnap, másképpen

Vannak pillanatok, amikor az embernek elakad a szava, és nem tud mást tenni, mint könnyes szemmel bámulni maga elé.

Egyik gondozottam édesanyjától kaptam most egy erős érzelmi töltésű e-mailt. Születésnapja van a fiának, és ebből az  alkalomból - a sok éve épülő bizalmi kapcsolat biztonságában -  most megírta nekem a szülése történetét, ahogyan azt ő megélte.

Ettől akadt el a szavam.

Én is szültem gyereket, tudom, milyen elképesztően kiszolgáltatott az ember azokban a napokban. A sebezhetőségnek azt a szintjét viszont, amit ez az asszonytárs élt meg, elképzelni sem tudom. Amikor fogyatékos gyerek születik egy olyan korszakban, amikor ezzel egyáltalán nem tudnak mit kezdeni.  Pusmog a kórház, zavartak a szülésznők, nővérek, orvosok, majd később az emberek az utcán, mert nem tudják, mihez kezdjenek a helyzettel, hogyan kommunikáljanak az asszonnyal, hogyan viszonyuljanak a gyerekéhez, aki ebben a sikerorientált, „normalizáltságra” törekvő társadalomban fogyatékosnak született.

Iszonyú lehetett ezt megélni, akkor, úgy.

A fiatalember pedig (aki pedig már nem is olyan fiatal, két évvel idősebb, mint én)  itt él köreinkben. Széles mosollyal üdvözöl mindig a folyosón, hozza büszkén a listát a kertből a zöldségekről, amelyeket Ő termeszt, és amelyek az egész házat táplálják. Délután faműhelyben dolgozik, a dísz- és használati tárgyakat, amellett, hogy elkészíti, jó üzleti érzékkel el is tudja adni... 

Szabadidejében kirándulni, moziba, színházba, koncertekre jár, úgy, mint bárki más, sőt, talán még kicsit gyakrabban is. Egyszóval teljes értékű életet él. És igen, közben segítségre is szorul. De ki az közülünk, aki nem? Ki az, aki mindig mindent el tud intézni saját magának? Aki soha nem szorul mások segítségére, jóindulatára? És ha így is lenne, a nagy önállóságban nem lenne-e végtelenül magányos az élete?

Mert C. élete minden, csak nem magányos. Mindig van kire mosolyognia, van kit megölelnie, van kinek megterítenie az asztalt – meg is teríti mindig – van kinek és kiért tevékenykednie. Az egymásra utaltságnak a lehető legjobb módját valósítjuk meg mi így együtt, mindenki a maga szintjén tesz a közösségért, másokért, magunkért, egymásért.

Hálás vagyok, végtelenül hálás, hogy nekem ez a hivatás jutott. Ennél értelmesebb, méltóbb, hasznosabb, emberibb elfoglaltságot elképzelni sem tudok, mint hidat építeni ember és ember között, közösséget kovácsolni magunkból, velük együtt...

Sokszor megkérdezik, honnan van ehhez erőm. Megsúgom annak, aki esetleg nem tudja: fogyatékkal élő emberekkel dolgozni könnyebb, mint másokkal. Mert más értékek mentén működnek. A legtöbb gondozottamnak anyagiakban mérve szinte semmije sincs. Néhány bőröndnyi tárgy az összes személyes vagyonuk. De micsoda életük van! ÉLETÜK van. Tényleg.  Legyen ez sokáig így.

C. édesanyjának megköszöntem, hogy megosztotta velem C. születésének, első heteinek keserves tapasztalatait. Az a teher, amit többen visznek, könnyebbé válik.

Minden tiszteletem azoknak, akiknek  fogyatékos gyerekük születik. Iszonyú kemény sors az övék.