Rendőrök a templomban

"És tessék mondani, aki hittanra jár, annak ki fog erkölcstant tanítani?"

Valahol a neten olvastam ezt a kérdést, kommentek között, és első látásra mosolyogtam rajta. Aztán jobban belegondoltam: bizony, ebben az országban, ahol én élek, szinte nincs olyan hét, hogy ne lenne valamilyen egyházi botrány az újságok címlapján. Hol egy katolikus papról derül ki, hogy súlyosan rossz irányba kezelte a szexualitását, hol egy protestáns lelkész kerül összetűzésbe a saját gyülekezetével. Most éppen az utóbbiról cikkeznek sokat, az egyik észak-írországi városka templomába ugyanis rendőröknek kellett kivonulniuk, mert kis híján lincselésbe fulladt a vasárnapi istentisztelet. A konfliktus forrása az volt, hogy a lelkész úgy döntött, saját maga fog határozni olyan kérdésekben, amelyekben egyháza elvei szerint a gyülekezetnek kellett volna. Egyszerűen megvonta a szavazati jogot azoktól a presbiterektől, akik az elképzelései ellen voksoltak. Ők nem hagyták magukat, a viszony elmérgesedett, végül csúnya jelenetben kulminálódott.

A kívülálló szemével nem lehet eldönteni, kinek van igaza. Nyilván mindkét félnek megvannak a maga igazság-morzsái. Az viszont tény, hogy egy lelkész csak akkor tudja ellátni a feladatát, ha a gyülekezete támogatja, tiszteli, elfogadja. Ha nincs meg az alapvető bizalom, sajnos nem fog működni a dolog. Amikor egy lelkész görcsösen, foggal-körömmel ragaszkodik a pulpitusához, a pozíciójához, ahonnan pedig már kiszavazták, akkor kit szolgál valójában? Istenhez való hűséghez, a valódi, hű szolgálathoz lehet és kell is ragaszkodni. A pulpitushoz viszont nem lehet.

"Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt." Lukács 9,24.