Nem járatnám a gyerekeimet olyan hittanra, ahol a
bűntudatot, az istenfélelmet*, a szenvedést magasztalják, sulykolják. Nem azért
nem, mert a földi élet rózsaszín, nyilván nem az, nem lehet az. Nem mindegy
azonban, mit hozunk ki földi
életünkből… A világnak (és Istennek**) önálló, a gondolataiért, szavaiért,
érzéseiért, cselekedeteiért felelősséget vállalni akaró, merő és tudó emberekre van (lenne)
szüksége.
A hatalom és egyes egyházak érdeke viszont nyilvánvalóan nem
ez…
A történelem folyamán a világban a legnagyobb szörnyűségeket
“Isten nevében” követték (követtük) el, ideje lenne hát leszállni a felelősség
áttologatásáról…
A fentebb linkelt sóbálvány-történet számomra nem a
büntetésről, az engedelmességről, a szenvedésről szól, hanem arról, hogy fontos
odafigyelni, merrefelé nézünk. Előrefelé-e, vagy visszafelé? Mi történik
veled, ha - bár tudod, hogy előrefelé vezet az utad- , mégis visszafelé
fordulsz, nem tudsz elszakadni attól, amit ott látsz? Mit jelent sóbálvánnyá
válni? Mozdulatlanságot. Tehetetlenséget. Röghözkötöttséget.
Nem ez az utunk, ez nyilvánvaló.
Mégsem azt kellene a gyerekekbe sulykolni a
sóbálvány-történetből, vagy bármely más Biblia-idézetből, hogy ha rossz leszel,
Isten megbüntet és akkor jaj
lesz neked. Azt kellene közvetíteni a
gyerekeink felé, hogy rajtunk
(is) múlik, mi történik velünk, hogy bizony figyelnünk kell, magunkra is,
egymásra is, mert dolgunk, feladatunk,
szerepünk van itt a Földön, nem is kevés! Csak nőjünk fel hozzá.
* Itt most: Istentől való félelem/félelmet
** az én
értelmezésemben