Reggel még gyorsan körülnézek az asztalomon: mit kell sürgősen aláírni, vagy -íratni, egyeztetni, továbbítani.
Aztán pakolom a táskámat, minden eshetőségre felkészülve, és persze mindenből egy kicsit többet bekészítve a szükségesnél, elvégre sokadmagammal leszek ma...
Aztán a gyerekeim: útiruha, pótruha, könyvek, rajzeszközök, elemózsia az útra...
Közben a gondozottaim is ébrednek, öltöznek, izgatottan készülődnek. Reggeli alatt még gyorsan megbeszéljük, ki kivel, hogyan legyen ma.
Még befut néhány telefon, köhögéscsillapítót kérnek az egyik szomszédból, a másikban meg dührohamos az egyik gondozott. Őt mára nem tudom bevállalni, de holnapra meghívom ebédre, hátha a más társaság helyrerázza billent állapotát. Ebben a házban - egyelőre még - én vagyok az úr, nem a "hangok".
Aztán vissza a sajátjaimhoz, szedelőzködnek már, s a házat is gyorsan rendbe tesszük. Pakolás, pakolás: öltözék napos időre, esős időre, pót ez, pót az, pót amaz, gyógyszerek, pénz, dokumentáció... Lassan minden összekészül. A társaságot útnak indítom a busz felé, én pedig még egyszer végigszaladok a házon: égve felejtett villanyokat lekapcsolni, nyitva maradt ablakokat becsukni, feleslegesen bedugva maradt csatlakozókat áramtalanítani, csöpögő csapokat elzárni, tűzhelyen maradt dolgokat elrámolni...
Aztán szaladok a csapat után.
Szállunk be a buszba, a kerekesszékest lift emeli, a többiek felügyeskedik magukat a lépcsőn. Kabátokat levenni, öveket becsatolni, gyors létszámellenőrzés, még egy utolsó egyeztetés a sofőrrel az útirányt illetően, végül lehuppanok én is a székemre.
Ahogy a gondozottaim izgatott, várakozásteljes arcát látom, elönt megint az ilyenkor szokásos hálás, elégedett boldogságérzés: ez az én életem, ezek az én embereim, és én ezt az egészet így, ahogy van, végtelenül és mérhetetlenül szeretem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése