Katolikus misén voltam tegnap. Az egyik gondozottamat hívta meg a fiatal pap, aki régebben nálunk volt önkéntes, és a gondozottammal való munka hatására döntötte el, hogy papi pályára lép. Azóta rendszeresen meghív minket, ott voltunk a pappá szentelésén és az azt követő ünnepi vacsorán is, sok-sok pap, lelkész és szerzetes társaságában.

Azt igazából nem is tudjuk, hogy a meghívott gondozottam milyen felekezetű valójában, ugyanis születésétől fogva gondozásban él, a családjáról semmit nem tudni, még a vezetéknevét is a kórházi személyzet adta neki. Viszont szívesen jár (én pedig szívesen viszem) minden olyan összejövetelre, rendezvényre, akár vallásos az, akár világi, ahová őt jószívvel invitálják. Sokfelé hívják, pedig halmozottan sérült, tolószékben ül, nemhogy járni, de beszélni sem tud. Szavak nélkül, a lényével, a lelkével, szemével kommunikál, sőt, inspirál. Méghozzá nem is akárhogyan. Én pedig hálás vagyok amiatt, hogy a gondviselője lehetek, mert általa eljutok olyan helyekre, ahová magamtól nem mennék vagy nem mehetnék el.

Ami a papságot illeti, egy időben én is kacérkodtam a gondolattal, hogy lelkész leszek. Meghívtak ugyanis az egyik keresztény egyház papi szemináriumába. Végül mégsem mentem el. Leginkább azért nem, mert úgy éreztem, a prédikáció ma már kevés, a tanításokat élni kell, csak úgy működhetnek igazán... Mindegy, hogy valaki szakács, takarító, pék vagy nyomdász, ültethet palántákat vagy javíthat gyerekdolgozatokat, a legfontosabb mindig az, hogy jelen legyen abban, amit csinál. Hogy szebb, jobb, élőbb és élhetőbb legyen a világ a tevékenysége által. Az, hogy az ember mit mond vagy gondol magáról, az igazából mellékes. Az számít, amit él.

A tegnapi misén mechanikusan darálták a papok az épp aktuális szöveget, prédikációt, bibliaidézetet, a gyülekezet pedig gépiesen válaszolgatott, amikor kellett. Nekem leginkább az volt az érzésem, hogy alszik mindenki, az oltár innenső és túlsó oldalán egyaránt. Egészen addig, amíg a minket meghívó fiatal pap a pulpitusra fellépve a saját életútjáról, az életéhez, a családjához, a szolgálatához, gyülekezetéhez való viszonyáról kezdett el beszélni, teljesen őszintén, lelkesen és szívből jövően. Akkor hirtelen felkapta mindenki a fejét, megérintve, megszólítva érezte magát, és én akkor éltem meg azt, hogy élővé válik a tanítás, hogy valódi "energiaáramlás" történik. Mert aki a pulpituson áll, most nem arról beszél, amit előírtak neki (vagy ő előírt magának), hanem arról, amit megél, emberként és papként, tanítóként és tanítványként, hídverőként...  Az a rész, az jó volt. Azért megérte.

Nagyon drukkolok ennek az ifjú papnak, hogy még sokáig "ébren" maradhasson, hogy éljen és megéljen, és ezáltal építsen hidakat Ég és Föld között. Mert hidakra nagy szükség van, jó hidat viszont csak az tud építeni, aki mindkét partot ismeri, és aki nem alszik, fásul, un vagy törik bele a feladatába. Drukkolok neki is, és mindenki másnak is, aki ilyen vagy olyan területen, de "hídépítőként" dolgozik a világban.