Észak-Írországban az összes orvosi rendelő mosdójában illetve pelenkázójában helyeznek el sárga színű szemetes zsákokat, amikbe az esetlegesen fertőző hulladékot (például beteg gyerekek használt pelenkáit) gyűjtik. Gondolom, a magyarországi rendelőkben ilyesmire nincs már pénz.

Angolozós - vagy valami olyasmi :)

Az egyik, fogyatékkal élőket támogató szervezet helyi képviselője, akinek a programjaira rendszeresen hordom gondozottamat, előszeretettel használja a programtervezeteik végén a DV rövidítést. Elég sokáig tartott, mire rájöttem, mi akar ez lenni. Te tudod? :)

Disabled Christians' Fellowship

Diary of Events January 2016 DV 

Gyűlik a fa alá való :)

Még szerencse, hogy lányom és fiam is van, így nem kellett választanom, mert mindkét napló nagyon tetszett. Igaz, hogy inkább a lányom szereti az inspirálós-kitöltős füzeteket, a fiam, akinek sokkal nagyobb szüksége lenne rá, valószínűleg most is húzni fogja a száját, hogy jaj, anya már megint akar tőlem valamit, brrr... 

De sebaj. Megkapja, amit Ő akar, cserébe el kell viselnie azt is, amit én szánok neki. :)

És még én izgultam, hogyha másmilyen telefont veszek a tízéves lányomnak, mint amilyen az enyém, akkor nem fogok tudni segíteni neki beállítani, és akkor mi lesz.
Muhaha. Ripsz-ropsz beállította saját magának.

Hogyan oldjuk az Alzheimer-kór magányát

Például így. A terapeuta, Naomi Feil zsidó, a beteg idős hölgy keresztény. Naomi a beteg vallásának megfelelő énekeket énekel neki, a betegre maximálisan ráhangolódva, az ő reakcióit tükrözve.

Az eredmény önmagáért beszél. Szerintem gyönyörű, így Karácsony előtt különösen az.

A Memory Bridge alapítványról itt lehet többet megtudni.  

Hiányzik

Ezeket a beszélgetéseket nézegettem mostanában (időről időre összeül a társaság megbeszélni, hogy mi folyik a világban), és az jutott róluk eszembe, hogy régen nekem is olyan jó kis társaságaim voltak. Csupa velem egyívású, hasonlóan gondolkodó ember, akikkel összejártunk, nagy, közös beszélgetéseket szerveztünk, és motiváltuk, inspiráltuk, támogattuk egymást.

Mára sajnos szétszéledtünk a szélrózsa minden irányába, Európa különböző országaiba, és évek óta szinte egyáltalán nem találkozunk. Pedig jó lenne most is valami hasonló: inspiráló beszélgetések egy meleg, elfogadó, "hasonszőrű" társaságban, de valahogy sokkal nehezebb most már ilyet kialakítani, fenntartani.

Persze van már mindenféle technika, Facebook, szkájp, olcsó telefonálási lehetőség, éppenséggel lehet tartani a kapcsolatot a régi társaságommal is, de ez nem ugyanaz, illetve a viszony sem ugyanaz már.

A személyes, élő találkozást, jó hangulatú beszélgetést igazából semmi nem pótolja.    

Kérdés IKL bloggerinához

Hogy kell azt helyesen leírni, hogy hajószállítóhajó-szállító hajó?

December, te csodás

Épp akartam írni egy posztot arról, hogy az idei karácsonyi időszak várhatóan könnyebb lesz nekem, mint az eddigiek voltak, mert igazán lelkes önkénteseim vannak most, akikkel öröm dolgozni.

Aztán egyiket a másik után kellett orvoshoz vinni, közben én is leestem a lábamról, a helyettesítésemre behívott munkatárs pedig nem tud bejönni.

Na innen szép nyerni.

Nem hagyok fel...

Úgy látszik, kénytelen leszek megszokni, hogy az Advent nem úgy működik, hogy van hangulatom hozzá, és ebből merítkezve felépítem az ünnepet a gondozottaimnak, hanem úgy, hogy semmi hangulatom hozzá, ennek ellenére építek, mert tudom, hogy fontos, hogy szükségü(n)k van rá.

Építsd fel a templomot, kongasd meg a harangot, a többi az Égiek dolga. 

Iskolai felirat az írek szigetén

Ebben az iskolában szinte minden évfolyamon van már magyar gyerek. Magyarországon születtek, de nem ott fognak felnőni.

Amikor mi jöttünk, még alig voltak itt magyar gyerekek, dehát úgy látszik, egyre több honfitársamat löki külföldre az otthoni kilátástalan helyzet, így egyre több helyen jelennek meg a környékünkön (is) a magyar nyelvű feliratok.

Vizsgastressz

Azért nem szeretek vizsgázni, mert sosem lehetek biztos benne, hogy a vizsgaanyagot, illetve a tesztsort összeállító személy gondolkodása és logikája megegyezik-e az enyémmel. A mai vizsgámon (Health and Safety in the Workplace) is volt egy-két olyan kérdés, amelyek fölött percekig rágtam a ceruzámat, hogy akkor most vajon mire gondolhatott az, aki ezt a kérdést így feltette?

Mutatok egy példát.  Ez volt a tananyagban:

Use of competent personnel
It is essential that systems are installed, checked regularly and maintained by competent, suitably qualified electricians or electrical engineers. You should never tamper with electrical equipment, attempt to repair it or remedy an electrical problem unless you have had specific training and have been authorised to do so. Qualified electricians must follow special procedures to prevent danger to themselves or others.

Testing and maintenance
Equipment and systems that use electricity must be tested regularly and maintained thoroughly by competent personnel. The frequency of testing depends on a number of factors, such as the degree of wear and tear. Portable tools require extra attention.

És ez volt a vonatkozó vizsgakérdés:

Who can carry out the testing of portable electrical appliances?

a) a competent person
b) a suitably qualified electrician
c) a supervisor
d) a manager

A c) és a d) választ nyilván azonnal kilőhetjük, ezekről nem volt szó a fenti szövegben. Na de az a) és a b) válasz közül ebben az esetben melyik a jó? A hordozható elektromos eszközök tesztelésekor melyik az előírás: a kompetencia vagy a végzettség?
 
  

Cork Írország déli részén található város. A repülőterét dombtetőre építették, ami notóriusan szeles.

Ebbe a leszállásba erősen beleizzadhatott a pilóta, meg gondolom az összes utas is.

Nekem még van tőle aláírásom az egyetemi leckekönyvemben, majd' húsz évvel ezelőttről. Az eltérő fejlődésű gyermekek nevelési igényéről tartott szemináriumot az ELTE-n.

Akkoriban még nagyon zöldfülű voltam a témához, most lenne jó újra hallgatni. Igazából egy csomó olyan tárgy van, amit most lenne jó újra tanulni, de hát nyilván már nem fogom, illetve nem ugyanúgy.

A kedvenc doktor

Szemvizsgálatra kísérem az egyik gondozottamat. Bűbájos, idős nő, aki jóideje teljesen vak már.

- A legszebb blúzomat vettem fel, látod? - büszkélkedik.
- Látom - felelem. - Miért öltöztél ilyen csinosan?
- Mert a kedvenc doktoromhoz megyek!
- Ó, értem. És miért ő a kedvenc?
- Mert belenéz a szemembe! - nevet rám.

Tea és szex

Imádom a briteket, mondtam már? :D

Viharban

Mennydörög, villámlik, zúdul a jég az égből, tombol a vihar. Az áram elmegy, a tűzvédelem bekapcsol, a legnagyobb égzengéssel egyidőben sípolni kezdenek a jelzők, bevágódnak az automata ajtók. Mindez novemberben, egy (elvileg) óceáni éghajlatú országban.

Ha most egyedül lennék, igen kellemetlenül érezném itt magam. De nem vagyok egyedül: van két instabil mentális állapotú pszichiátriai betegem, egy vak, és egy halmozottan sérült gondozottam. Ideális társaság apokaliptikus időkben. :)

Pont a napokban gondolkodtam el azon, hogy milyen érdekes, hogy bizonyos helyzetekben, ha egyedül vagyok, félek, de ha vannak rám bízott mások, akikért felelős vagyok, akkor nyugodt maradok. A munkaköröm adja az önbizalmamat.

A múltkor az egyik pszichiátriai konzultációban szóba is került a téma, hogy amennyire nekünk, "normál" embereknek fontos a foglalkozásunk, ugyanannyira a gondozottainknak is az. Sajnos az állami gondozási rendszer ezt a tényt nem nagyon veszi figyelembe, a mi intézményünk az egyetlen a környéken, ahol a megfelelő gondozás és ellátás mellett kifejezetten fontos szerepet kap a gondozottak életében is a foglalkozási identitás kialakítása, az értelmes, hasznos munkavégzés. Így aztán, ha elmúlik a vihar, mennek vissza a műhelyeikbe, és visszaáll az élet rendje, ők is megnyugszanak majd.      

Párhuzamos realitás

Elámultam teljesen ezen a videón a napokban, meg is néztem jó sokszor. Amit leginkább érdekesnek találok benne, az az, hogy ez nem egy mozifilm kitalált szereplőkkel és megrendezett díszletekkel, hanem egy valóságos, megtörtént eseménysorozat, egy ténylegesen, valóságosan megélt életforma.

Régen úgy volt, hogy az ember élte a maga kis megszokott, mindennapi életét, aztán néha beült a moziba, és jólesően elábrándozott, vagy épp megborzongott azon az egészen más, egészen távoli világon, amiről tudta, hogy vagy nagyon távol van, vagy csak kitalált, képzeletbeli világ.

Ami most más, az az, hogy ez a világ nem képzeletbeli és nem távoli. Az én életemmel egyszerre, egyidőben zajlik, még csak térben sem túl távol.

Egészen elképesztő.  

Hiányos a humorérzékem talán

Én nem tudom, hogy tudnak emberek jóízűen nevetni azon, amikor mások összetörik magukat, de nekem ezek közül a hintabalesetek közül egyik sem tűnik viccesnek. Talán azért, mert gyerekkoromban egy félresikerült tornaórai bravúr alkalmával megroppant a derekam, és ezt azóta is nyögöm. Valahányszor nagyot eső embert látok, az jut róla eszembe, basszus, ha én esnék ekkorát, lábra se tudnék állni többet. Úgyhogy inkább ne essetek nagyot, vannak ennél sokkal viccesebb dolgok is az életben.    

Neki(k) már jó...

Megint van egy halottunk. 95 éves néni, hosszú, szépen megélt élet végén aludt el békésen. Elnézegettem a kisimult, tiszta vonásait, és arra gondoltam, milyen jó neki, hogy végigcsinálta már ezt az egészet, és elmehetett a végén, olyan szépen és békésen, ahogyan tette.

Ezzel szemben én itt küzdök, nap mint nap, és néha annyira, de annyira fáradt vagyok már ehhez az egészhez...

Két olyan gondozottam is van, akik a jelenleg élő legidősebb emberek az egész brit szigeten azzal a kondícióval, ami van nekik. Mindkettő mosolygós, szép, gazdag lelkű ember, nagyon szeretem őket, szerencsém van, hogy nekem ők jutottak. Nem tudom, hogy leszek-e én valaha "szép" öreg, vagy erre születni kell talán.

 

Egyszerűen szép...

Mást nem is lehet rá mondani.
Isten éltesse! :)