Vágom a centit...

"The Grinch hated Christmas. The whole Christmas season..." Azt persze nem mondhatom, hogy Grinch lennék, elvégre ilyet nem illik mondani, az ember Legnagyobb Főnökének földi születésnapját mégis csak illik komolyan venni... :)  Közreműködésben tehát nincs hiány részemről. Ami miatt sóhajtozom, az inkább csak az, hogy valami elképesztő mértékben túl vagyok hajszolva az adventi időszakban, és néha bizony eléggé besokallok tőle. A rengeteg karácsonyi műsor, program, plusz foglalkozás, ajándékbeszerzés, miegymás ugyanis a már amúgy is zsúfolt napirendem tetejébe érkezik. Honnan lesz rá energia? Lesz-e? Van-e?

Néha érnek kellemes meglepetések. Mint például tegnap, amikor kétségbeesetten fakadtam ki az egyik társszervezet munkatársának, hogy a hozzájuk hivatalos gondozottam ünnepi ebédmeghívása pont keresztbe vágja  másik három gondozottam délutáni adventi programját, és nem tudom, hogy ezt a helyzetet hogy oldjam meg... A szervező hölgy pedig magától értetődő természetességgel ajánlotta föl, hogy akkor majd ő átveszi az illetőt egész délutánra, hogy én foglalkozhassak addig a többivel... Ezek azok a mozzanatok, amikor érzem, hogy nem vagyok egyedül, hogy többen dolgozunk ugyanazért a célért, és a megfelelő időpontban mindig megérkezik a segítség...   az Ünnepelt küldi... :)

Áldott karácsonyi készülődést mindenkinek!      

Fejlődőképes vagyok...:)

Nem vagyok kreatív anyuka, sajnos nagyon nem. Azt viszont megtanultam, felnőttként, pedagógiai és gyógypedagógiai tanulmányaimból, hogy a gyerekeknek az a jó, ha keveset tévéznek, nem játszanak gépeken, viszont tevékenykednek sokat a kezükkel és szaladgálnak kint a friss levegőn… Gyakorló anyukaként igyekeztem is eszerint nevelni őket, ha magam nem is vagyok barkácsolós-kézimunkázós típus, a feltételeket viszont biztosítottam a gyerekeimnek, akik éltek is a lehetőséggel.

A gond csak az, hogy az aktív, tevékeny gyerek elképesztő kupit tud termelni maga köré… Az enyémek pedig folyton aktívak: ha bent vannak, akkor terveznek, vágnak, festenek, ragasztanak, dekorálnak, építenek, átépítenek… ha meg kint vannak, akkor vizes-sáros játékokat játszanak, hiszen Észak-Írországban élünk, itt mindig nedves minden...  És bár az eszemmel tudtam, hogy a gyerekeimnek az a jó, ha hagyom őket alkotni, a következmények eltakarítása közben rendszerint erősen szívtam a fogamat… Macerás dolog ez.

Ma délelőtt volt az első alkalom, hogy miután gyerekeim egész délelőtt kint a zúzmarás, füves domboldalon szánkóztak önfeledten (én nem is gondoltam, hogy zúzmarán lehet szánkózni, de bizony lehet, egészen jól), és ebéd előtt megjelent az előszobában a szokásos sáros-vizes ruhatömeg, akkor, most először nem volt már bennem ellenérzés a csúffá tett rózsaszín harisnyanadrág, szétázott, sáros bakancs, nadrág, kabát és társai láttán, hanem maradéktalanul tudtam gyönyörködni a gyerekek pirospozsgás arcában és csillogó tekintetében, - Ez jó volt, anya!

Milyen kár, hogy mire az ember igazán belejön az anyaság művészetébe, addigra – kishíján – felnőnek a gyerekei… Negyvenes ésszel lenne jó huszonévesen gyerekeket vállalni… :)

Halloween és Halottak napja

Otthon igencsak folyt a Halloween-ellenes kampány az utóbbi hetekben, amit meg is értek. Itt viszont, ahol én élek, Halloween és a Halottak napja teljesen jól megférnek egymással.
Halloween október 31-én van, ilyenkor ugyebár "elkergetjük a boszorkányokat", a halál ijesztő elemeit. Aztán következik Mindenszentek (All Saints' Day) november 1-én, majd a Halottak napja (All Souls' Day) november 2-án.

Én mára kirándulást terveztem, gondoltam, tengerpartra viszem a társaságot, a szürke, ködös, őszi idő, a nagy víz időtlen moraja megfelelő hangulatot fog teremteni az ünnephez.

A szeszélyes észak-ír időjárás viszont mást gondolt ki nekünk. A szakadó eső, erős szél nem kedvezett a szabadtéri programhoz, mást kellett kitalálni.

Így akadtam rá a Cahoots NI közelünkben játszott előadására. És milyen jó, hogy ráakadtam, s elmentünk! Csodás, egyedülálló élménnyel lettünk gazdagabbak. A kacsa, a halál és a tulipán mesejáték gyönyörű, igényes, művészi, zenés-táncos, mágikus bemutatása a halál szerepének életünkben. Ajánlom mindenkinek, akinek van alkalma megnézni.      

Sóbálványság, engedelmesség és istenfélelem*

A Bibliából minden és mindennek az ellenkezője is kiolvasható. Attól függ, ki az, aki olvassa, milyen múlttal, jelennel, jövőképpel, hozzáállással rendelkezik, hogyan viszonyul önmagához, a világhoz, Istenhez, az emberekhez…

Nem járatnám a gyerekeimet olyan hittanra, ahol a bűntudatot, az istenfélelmet*, a szenvedést magasztalják, sulykolják. Nem azért nem, mert a földi élet rózsaszín, nyilván nem az, nem lehet az. Nem mindegy azonban, mit hozunk ki földi életünkből… A világnak (és Istennek**) önálló, a gondolataiért, szavaiért, érzéseiért, cselekedeteiért felelősséget vállalni akaró, merő és tudó emberekre van (lenne) szüksége.

A hatalom és egyes egyházak érdeke viszont nyilvánvalóan nem ez…  

A történelem folyamán a világban a legnagyobb szörnyűségeket “Isten nevében” követték (követtük) el, ideje lenne hát leszállni a felelősség áttologatásáról…

A fentebb linkelt sóbálvány-történet számomra nem a büntetésről, az engedelmességről, a szenvedésről szól, hanem arról, hogy fontos odafigyelni, merrefelé nézünk.  Előrefelé-e, vagy visszafelé? Mi történik veled, ha - bár tudod, hogy előrefelé vezet az utad- , mégis visszafelé fordulsz, nem tudsz elszakadni attól, amit ott látsz? Mit jelent sóbálvánnyá válni? Mozdulatlanságot. Tehetetlenséget. Röghözkötöttséget.

Nem ez az utunk, ez nyilvánvaló.

Mégsem azt kellene a gyerekekbe sulykolni a sóbálvány-történetből, vagy bármely más Biblia-idézetből, hogy ha rossz leszel, Isten megbüntet és akkor jaj lesz neked.  Azt kellene közvetíteni a gyerekeink felé, hogy rajtunk (is) múlik, mi történik velünk, hogy bizony figyelnünk kell, magunkra is, egymásra is,  mert dolgunk, feladatunk, szerepünk van itt a Földön, nem is kevés! Csak nőjünk fel hozzá.  

* Itt most: Istentől való félelem/félelmet

** az én értelmezésemben

Ahogy a dolgok vannak...

Épp rá akartam szólni, hogy milyen poros a laptopja, amikor...

...rápillantottam az enyémre...

Vágyódás

Valamikor a harmincas éveim elején eszméltem rá, hogy az, ami olyan nehézzé teszi a napi életemet, az igazából nem kívül, hanem belül van.  Vagyis nem a világot kell nekem "megváltani", hanem magamat benne...

Próbálkozom is, több-kevesebb sikerrel. Hol dolgozni kell rajta, kitartóan, állhatatosan, hol meg... hol meg hagyni kell az egészet a csudába, mert igazából úgysem rajtam múlik... :)
Vagyis hogy rajtam múlik és mégsem.

Reményik Sándor:

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.

Rendőrök a templomban

"És tessék mondani, aki hittanra jár, annak ki fog erkölcstant tanítani?"

Valahol a neten olvastam ezt a kérdést, kommentek között, és első látásra mosolyogtam rajta. Aztán jobban belegondoltam: bizony, ebben az országban, ahol én élek, szinte nincs olyan hét, hogy ne lenne valamilyen egyházi botrány az újságok címlapján. Hol egy katolikus papról derül ki, hogy súlyosan rossz irányba kezelte a szexualitását, hol egy protestáns lelkész kerül összetűzésbe a saját gyülekezetével. Most éppen az utóbbiról cikkeznek sokat, az egyik észak-írországi városka templomába ugyanis rendőröknek kellett kivonulniuk, mert kis híján lincselésbe fulladt a vasárnapi istentisztelet. A konfliktus forrása az volt, hogy a lelkész úgy döntött, saját maga fog határozni olyan kérdésekben, amelyekben egyháza elvei szerint a gyülekezetnek kellett volna. Egyszerűen megvonta a szavazati jogot azoktól a presbiterektől, akik az elképzelései ellen voksoltak. Ők nem hagyták magukat, a viszony elmérgesedett, végül csúnya jelenetben kulminálódott.

A kívülálló szemével nem lehet eldönteni, kinek van igaza. Nyilván mindkét félnek megvannak a maga igazság-morzsái. Az viszont tény, hogy egy lelkész csak akkor tudja ellátni a feladatát, ha a gyülekezete támogatja, tiszteli, elfogadja. Ha nincs meg az alapvető bizalom, sajnos nem fog működni a dolog. Amikor egy lelkész görcsösen, foggal-körömmel ragaszkodik a pulpitusához, a pozíciójához, ahonnan pedig már kiszavazták, akkor kit szolgál valójában? Istenhez való hűséghez, a valódi, hű szolgálathoz lehet és kell is ragaszkodni. A pulpitushoz viszont nem lehet.

"Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt." Lukács 9,24.