Születésnap, másképpen

Vannak pillanatok, amikor az embernek elakad a szava, és nem tud mást tenni, mint könnyes szemmel bámulni maga elé.

Egyik gondozottam édesanyjától kaptam most egy erős érzelmi töltésű e-mailt. Születésnapja van a fiának, és ebből az  alkalomból - a sok éve épülő bizalmi kapcsolat biztonságában -  most megírta nekem a szülése történetét, ahogyan azt ő megélte.

Ettől akadt el a szavam.

Én is szültem gyereket, tudom, milyen elképesztően kiszolgáltatott az ember azokban a napokban. A sebezhetőségnek azt a szintjét viszont, amit ez az asszonytárs élt meg, elképzelni sem tudom. Amikor fogyatékos gyerek születik egy olyan korszakban, amikor ezzel egyáltalán nem tudnak mit kezdeni.  Pusmog a kórház, zavartak a szülésznők, nővérek, orvosok, majd később az emberek az utcán, mert nem tudják, mihez kezdjenek a helyzettel, hogyan kommunikáljanak az asszonnyal, hogyan viszonyuljanak a gyerekéhez, aki ebben a sikerorientált, „normalizáltságra” törekvő társadalomban fogyatékosnak született.

Iszonyú lehetett ezt megélni, akkor, úgy.

A fiatalember pedig (aki pedig már nem is olyan fiatal, két évvel idősebb, mint én)  itt él köreinkben. Széles mosollyal üdvözöl mindig a folyosón, hozza büszkén a listát a kertből a zöldségekről, amelyeket Ő termeszt, és amelyek az egész házat táplálják. Délután faműhelyben dolgozik, a dísz- és használati tárgyakat, amellett, hogy elkészíti, jó üzleti érzékkel el is tudja adni... 

Szabadidejében kirándulni, moziba, színházba, koncertekre jár, úgy, mint bárki más, sőt, talán még kicsit gyakrabban is. Egyszóval teljes értékű életet él. És igen, közben segítségre is szorul. De ki az közülünk, aki nem? Ki az, aki mindig mindent el tud intézni saját magának? Aki soha nem szorul mások segítségére, jóindulatára? És ha így is lenne, a nagy önállóságban nem lenne-e végtelenül magányos az élete?

Mert C. élete minden, csak nem magányos. Mindig van kire mosolyognia, van kit megölelnie, van kinek megterítenie az asztalt – meg is teríti mindig – van kinek és kiért tevékenykednie. Az egymásra utaltságnak a lehető legjobb módját valósítjuk meg mi így együtt, mindenki a maga szintjén tesz a közösségért, másokért, magunkért, egymásért.

Hálás vagyok, végtelenül hálás, hogy nekem ez a hivatás jutott. Ennél értelmesebb, méltóbb, hasznosabb, emberibb elfoglaltságot elképzelni sem tudok, mint hidat építeni ember és ember között, közösséget kovácsolni magunkból, velük együtt...

Sokszor megkérdezik, honnan van ehhez erőm. Megsúgom annak, aki esetleg nem tudja: fogyatékkal élő emberekkel dolgozni könnyebb, mint másokkal. Mert más értékek mentén működnek. A legtöbb gondozottamnak anyagiakban mérve szinte semmije sincs. Néhány bőröndnyi tárgy az összes személyes vagyonuk. De micsoda életük van! ÉLETÜK van. Tényleg.  Legyen ez sokáig így.

C. édesanyjának megköszöntem, hogy megosztotta velem C. születésének, első heteinek keserves tapasztalatait. Az a teher, amit többen visznek, könnyebbé válik.

Minden tiszteletem azoknak, akiknek  fogyatékos gyerekük születik. Iszonyú kemény sors az övék.