Egy időre elég volt...

Ha kérhetném, mostanában ne haljon meg senki a környezetemben. Nem szeretnék több virrasztást, krematóriumi  temetést  meg pláne nem.

Ma délután három és fél órát töltöttem a fogorvosi székben, de még az sem  viselt meg annyira, mint tegnap a kemencés* krematórium látványa és hangja, ami azóta is kísért.

Több ismerősöm nem is jött el a temetésre, mert rossz érzést kelt bennük a krematórium. Nem értettem, hogy miért, amíg meg nem tapasztaltam magam is Belfast-ban, hogy milyen az, amikor nem az urnát búcsúztatjuk, hanem maguk a kemencék (vagy minek hívják őket*) konkrétan össze vannak kötve az asztallal, ahová a koporsót tesszük a búcsúztatáshoz. A kemencék végén pedig ott vannak a kémények. Huh.

Ezt az élményt a jövőben én is inkább kihagyom.  

*talán inkább kazán, de azt fűtésre használják, ez meg ugye nem fűt, ráadásul - paradox módon - istentelenül hideg volt a búcsúztató helyiségben, minden értelemben

Mi miért nem lopunk...?

A gyerekeim tették fel nekem ezt a kérdést a napokban, könyvtárba menet. Hogy mi miért nem lopunk, amikor pedig lenne lehetőségünk rá?

Tényleg, miért is nem?

Két ok miatt. Az egyik a nyilvánvaló külső ok: nekünk jó az, hogy lehet a könyvtárból kölcsönözni, mert  a többség, ahogy mi is, visszaviszi a könyveket. Ha pedig ez nekünk  jó így, akkor mi is betartjuk a szabályokat.  Jó, hogy lehet a boltokban szabadon válogatni az áruk között, mert a többség, ahogy mi is, kifizeti, amit haza akar vinni. Ez tehát  jó nekünk így, támogatjuk. Jó, hogy lehet az utcán nyugodtan sétálgatni táskával a vállunkon, mert a többség nem azért megy oda, hogy kirabolja a másikat. A sort lehetne tovább folytatni. A lényege az, hogy ami külsőleg, a társadalomban jó nekünk, azt nyilván mi is támogatjuk.

A másik ok viszont igazából sokkal fontosabb. A belső ok. Hogy az ember valamikor élete során (lehetőleg minél hamarabb) elgondolkodik rajta, hogy ő mit miért tesz, vagy nem tesz. Hogy milyen célért és hogyan fog tevékenykedni. Mert hát tevékenykedni muszáj, ha már egyszer itt vagyunk...

A külső keretek manapság egyre kevésbé tartanak meg.  Én már nem tudok úgy élni, ahogy a szüleim, nagyszüleim éltek, mert közben megváltozott a világ. Nekem magamnak kell kialakítani a kereteket, amik köré felépítem az életemet.  A gyerekeim generációja pedig pláne így lesz. Külső keret egyre kevesebb van, ilyenkor  a belsőket kell erősíteni. Alaposan átgondolni, hogy mit miért teszek, vagy nem teszek, én, a saját felelősségemből.

Nem lopok, mert nem akarok lopni. Becsületesen élek, mert becsületesen akarok élni. Ez az én döntésem, az én lehetőségem, és az én felelősségem is.  Nem lehet elvenni, nem lehet másra kenni. A gyerekeimnek elmondom, hogy én mi alapján élek, nekem mi a fontos. Ez ad nekik támpontot, és amíg gyerekek - és remélem, később is - erőt, tartást. A külsőségek is fontosak, nyilván, de én igazából belülről építkezem kifelé, és nem fordítva.   

De mi lesz azokkal, akik nem látnak olyan gerincet se magukban, se maguk körül, amire építkezni érdemes?

Sajnálom,  nagyon sajnálom azt a szerencsétlent, aki most otthon riadt egérszemekkel kéri magának a tolmácsot. Hiába lett vastag a bankszámlája, mire megy most vele? Egész életében retteghet, hogy mikor veszik el tőle. És ha elveszik, márpedig előbb-utóbb elveszik, akkor mi marad neki? Milyen pillérekre építette az életét? Hol van  a belső magja, mi van ott? Mi ad neki erőt, tartást? És a többinek, akik hasonló módon élnek, mint ő? Mi marad azután, ha a bankszámla lenullázódik, a hatalom elvész? Mert hogy előbb-utóbb elvész, az törvényszerű, a világ folyamatos változásban van.    

Valóban szüksége lenne tolmácsra, neki is, meg a többieknek is, de nem az angol nyelv megértéséhez, hanem valami egészen máshoz.  Nem irigylem őket egy pillanatig sem. Mert az igazi elszámolás sosem kifelé, hanem mindig befelé történik.  Ott, ahol az ember önmagával találkozik.         

Komment IKL-nek

Mivel az ő blogján nem lehet kommentelni, hát megírom ide, hogy – némi szomorúsággal – de bizony egyetértően bólogattam a bejegyzése olvasása közben.

IKL szakmai területe egészségügy, az enyém szociális, de ez a kettő – itt nálunk legalábbis – közös égisz alatt fut, ami a Health and Social Care, és bizony ezen a területen ég és föld a különbség Kelet- és Nyugat-Európa tekintetében.

Igen, itt nálunk – szociális területen – is magától értetődő, hogy a szervezet, amelynek dolgozom, fizeti az összes továbbképzésemet, szakmai konferenciákon való részvételemet. Egyrészt azért, mert érdeke, hogy jól képzett legyen a munkaerő, másrészt pedig állami elvárás a folyamatos továbbképzés, és Nyugat-Európában evidens, hogy biztosítják hozzá az anyagi keretet.

Ami a társadalmi/politikai megítélésünket illeti, ehhez csak egyetlen friss eseményt említenék, amire most éppen készülünk: a helyi városi önkormányzat ma este állófogadást ad 30 éves fennállásunk tiszteletére. Ott leszünk, bizony, gondozók és gondozottak egyaránt. Senki sem kérdezi a politikai hozzáállásunkat, nem vagyunk csókosak, az elismerés kizárólag a végzett munka minőségének szól.

Mennyire, de mennyire más ilyen körülmények között dolgozni...
    

Születésnap, másképpen

Vannak pillanatok, amikor az embernek elakad a szava, és nem tud mást tenni, mint könnyes szemmel bámulni maga elé.

Egyik gondozottam édesanyjától kaptam most egy erős érzelmi töltésű e-mailt. Születésnapja van a fiának, és ebből az  alkalomból - a sok éve épülő bizalmi kapcsolat biztonságában -  most megírta nekem a szülése történetét, ahogyan azt ő megélte.

Ettől akadt el a szavam.

Én is szültem gyereket, tudom, milyen elképesztően kiszolgáltatott az ember azokban a napokban. A sebezhetőségnek azt a szintjét viszont, amit ez az asszonytárs élt meg, elképzelni sem tudom. Amikor fogyatékos gyerek születik egy olyan korszakban, amikor ezzel egyáltalán nem tudnak mit kezdeni.  Pusmog a kórház, zavartak a szülésznők, nővérek, orvosok, majd később az emberek az utcán, mert nem tudják, mihez kezdjenek a helyzettel, hogyan kommunikáljanak az asszonnyal, hogyan viszonyuljanak a gyerekéhez, aki ebben a sikerorientált, „normalizáltságra” törekvő társadalomban fogyatékosnak született.

Iszonyú lehetett ezt megélni, akkor, úgy.

A fiatalember pedig (aki pedig már nem is olyan fiatal, két évvel idősebb, mint én)  itt él köreinkben. Széles mosollyal üdvözöl mindig a folyosón, hozza büszkén a listát a kertből a zöldségekről, amelyeket Ő termeszt, és amelyek az egész házat táplálják. Délután faműhelyben dolgozik, a dísz- és használati tárgyakat, amellett, hogy elkészíti, jó üzleti érzékkel el is tudja adni... 

Szabadidejében kirándulni, moziba, színházba, koncertekre jár, úgy, mint bárki más, sőt, talán még kicsit gyakrabban is. Egyszóval teljes értékű életet él. És igen, közben segítségre is szorul. De ki az közülünk, aki nem? Ki az, aki mindig mindent el tud intézni saját magának? Aki soha nem szorul mások segítségére, jóindulatára? És ha így is lenne, a nagy önállóságban nem lenne-e végtelenül magányos az élete?

Mert C. élete minden, csak nem magányos. Mindig van kire mosolyognia, van kit megölelnie, van kinek megterítenie az asztalt – meg is teríti mindig – van kinek és kiért tevékenykednie. Az egymásra utaltságnak a lehető legjobb módját valósítjuk meg mi így együtt, mindenki a maga szintjén tesz a közösségért, másokért, magunkért, egymásért.

Hálás vagyok, végtelenül hálás, hogy nekem ez a hivatás jutott. Ennél értelmesebb, méltóbb, hasznosabb, emberibb elfoglaltságot elképzelni sem tudok, mint hidat építeni ember és ember között, közösséget kovácsolni magunkból, velük együtt...

Sokszor megkérdezik, honnan van ehhez erőm. Megsúgom annak, aki esetleg nem tudja: fogyatékkal élő emberekkel dolgozni könnyebb, mint másokkal. Mert más értékek mentén működnek. A legtöbb gondozottamnak anyagiakban mérve szinte semmije sincs. Néhány bőröndnyi tárgy az összes személyes vagyonuk. De micsoda életük van! ÉLETÜK van. Tényleg.  Legyen ez sokáig így.

C. édesanyjának megköszöntem, hogy megosztotta velem C. születésének, első heteinek keserves tapasztalatait. Az a teher, amit többen visznek, könnyebbé válik.

Minden tiszteletem azoknak, akiknek  fogyatékos gyerekük születik. Iszonyú kemény sors az övék.        

Hálaadás

Tegnap este ismét csodálatos eseményben volt részem.

Idén harmincéves a közösség, amelyhez tartozom itt Észak-Írországban, és ebből az alkalomból meghívtuk a környék különféle egyházainak képviselőit egy közös hálaadási ünnepi estre. Izgultunk nagyon, hogy mi lesz ebből, mert bár a fogyatékkal élők, elesettek, rászorulók támogatása minden keresztény egyház alapvető ügye, azért a világról, s benne az ember szerepéről, feladatáról markánsan eltérő elképzeléseink vannak...

Az est mégis csodálatosan sikerült. Le a kalappal a gondozottaim előtt, akik valami elképesztően jó hídépítők - paradox módon, minél kevésbé képes valaki "IQ-szinten" kommunikálni, csűrni-csavarni a szavait, annál hitelesebben képviseli és közvetíti az igazán lényegest... - és hát a résztvevő vezetők is mind a legjobbat adták magukból, a közös cél érdekében...

Szóval csodás estét töltöttünk együtt. Benne leszünk az újságokban is, de igazából nem ez a lényeg. Hanem az, hogy - bár kicsiben, és persze nem zökkenőmentesen -, de igenis működik a közösségépítésnek ez a módja itt ebben a véres közelmúltú országban... Én pedig hálás vagyok, hogy a folyamat részese lehetek.

Három az egyben

A mai napom fénypontja a vaníliás joghurt volt, amit a fotelba telepedve jóízűen bekanalaztam.

Csak akkor jöttem kicsit zavarba, amikor megláttam a kiürült pohár oldalán a feliratot, miszerint ezt a mennyiséget háromszori étkezésre ajánlják elfogyasztani.

Ööööö.

Hét év

Azt mondják, hét év alatt az emberi szervezet összes sejtje kicserélődik. Ha ez így van, akkor az én jelenlegi szervezetem összes sejtje Észak-Írországra lett már "szocializálódva". Talán emiatt lehet, hogy az utóbbi időben billent bennem a mérleg nyelve az otthon és itthon fogalmát illetően. Vagyis hogy egyre inkább itt leszünk otthon...

Amíg a szüleim élnek, nyilván haza fogunk járni, hiszen hozzájuk megyünk... De ha már nem lesznek ott, akkor lesz-e még miért menni?

Az utcákat, tereket átnevezték már*. Még a repülőtér is, ahová érkezünk, más névre hallgat már. Más az élet, még a közlekedés is más. Legutóbb, amikor szülővárosomban jártam, megkérdeztem a buszsofőrt, megáll-e annál az utcánál, ahol én azelőtt leszállni szoktam.  - Hát döntse már el asszonyom, hová akar menni?! - dörrent vissza rám. Én pedig nem szóltam, mert nyilván magamtól is belátom, hogy az agyonterhelt, alulfizetett munkavállalók (bármely területen is dolgoznak) nem tudnak olyan udvariasak és segítőkészek lenni, mint ahogy én azt a brit világban már megszoktam. Pedig válaszoltam volna szívesen, hogy én pontosan tudom, hogy hová megyek, az érdekelt volna, Ön is arra tart-e... Mert úgy tűnik, hogy nem...  

A napokban volt itt nálunk a frissen középiskolássá lett gyerekem szülői tájékoztató estje. Ismét csak ámultam, hogy micsoda szerencsések vagyunk mi, hogy ilyen színvonalas iskolák vannak a közelünkben... Az általános iskola is nagyon jó volt, de a középiskola teljesen elképesztő: minden elképzelhető földi jóval felszerelt, világos, gyönyörű intézmény, inspirált, felkészült, motivált, a lehető legmagasabb színvonalon dolgozó tanári karral... mindezt állami pénzből, kvázi nekünk "ingyen".

Eközben hallom otthonról az elkeserítő híreket. Egyik - vidéken gyógypedagógus -  barátnőm sírva-nevetve mesélte, hogy az igazgatójuk felment Pestre a fenntartó intézménybe, és keservében megkérdezte, ugyan mondják már meg, mit mondjon otthon azoknak a tanároknak, akiknek a munkájához a legalapvetőbb feltételeket sem biztosítják, nem utalják át az őket megillető juttatásokat sem... - Mondja meg nekik, hogy dolgozzanak hazaszeretetből! - jött a cinikus válasz.

Csakhogy a hazaszeretet nekünk már mást jelent. Hazaszeretet ott alakul ki, ahol azt érezhetem, hogy tartozom valahová, ahol a közösség, a társadalom hasznos és megbecsült tagja  lehetek. Ahol hasonló értékrendek szerint élünk, én meg a körülöttem élők. Ahol biztonságban vagyok, fizikailag, lelkileg és szellemileg egyaránt. Vagyis ahol élhetek.

Hálás vagyok a sorsomnak, hogy volt erőm, bátorságom annak idején hátamra venni a zsákomat és nekiindulni a világnak, hogy megtaláljam azt a helyet benne, ami számomra élhető. Pedig akkor amikor én először indultam, nem voltunk még az EU-ban, vízum kellett a magyaroknak. De akkor is mentem, mert tudtam, hogy én csak olyan helyen tudok élni, ahol kibontakoztathatom a képességeimet, ahol nem köt gúzsba az anyagiak hiánya, vagy más...

A gyerekeimnek is ezt kívánom, a jelenükben és jövőjükben egyaránt.

*Nyilván nem mindet, de ahhoz eleget, hogy az "üzenet" átjöjjön.