Reggel még gyorsan körülnézek az asztalomon: mit kell sürgősen aláírni, vagy -íratni, egyeztetni, továbbítani.
Aztán pakolom a táskámat, minden eshetőségre felkészülve, és persze mindenből egy kicsit többet bekészítve a szükségesnél, elvégre sokadmagammal leszek ma...
Aztán a gyerekeim: útiruha, pótruha, könyvek, rajzeszközök, elemózsia az útra...
Közben a gondozottaim is ébrednek, öltöznek, izgatottan készülődnek. Reggeli alatt még gyorsan megbeszéljük, ki kivel, hogyan legyen ma.
Még befut néhány telefon, köhögéscsillapítót kérnek az egyik szomszédból, a másikban meg dührohamos az egyik gondozott. Őt mára nem tudom bevállalni, de holnapra meghívom ebédre, hátha a más társaság helyrerázza billent állapotát. Ebben a házban - egyelőre még - én vagyok az úr, nem a "hangok".
Aztán vissza a sajátjaimhoz, szedelőzködnek már, s a házat is gyorsan rendbe tesszük. Pakolás, pakolás: öltözék napos időre, esős időre, pót ez, pót az, pót amaz, gyógyszerek, pénz, dokumentáció... Lassan minden összekészül. A társaságot útnak indítom a busz felé, én pedig még egyszer végigszaladok a házon: égve felejtett villanyokat lekapcsolni, nyitva maradt ablakokat becsukni, feleslegesen bedugva maradt csatlakozókat áramtalanítani, csöpögő csapokat elzárni, tűzhelyen maradt dolgokat elrámolni...
Aztán szaladok a csapat után.
Szállunk be a buszba, a kerekesszékest lift emeli, a többiek felügyeskedik magukat a lépcsőn. Kabátokat levenni, öveket becsatolni, gyors létszámellenőrzés, még egy utolsó egyeztetés a sofőrrel az útirányt illetően, végül lehuppanok én is a székemre.
Ahogy a gondozottaim izgatott, várakozásteljes arcát látom, elönt megint az ilyenkor szokásos hálás, elégedett boldogságérzés: ez az én életem, ezek az én embereim, és én ezt az egészet így, ahogy van, végtelenül és mérhetetlenül szeretem...
2014. szeptember 13., szombat
2014. szeptember 7., vasárnap
Varázsfuvola
Én ugyan nem vagyok opera-rajongó, de ez az előadás egyszerűen csodálatos volt, még a kilencéves lányomat is teljesen lekötötte.
Amúgy pedig alaposan elfáradtam a végére, mert a gondozottaimat (is) kísértem, és bár az itteni társadalom elképesztően toleránsan bánik a fogyatékosokkal, azért egy szombat esti teltházas operaelőadás nem délutáni matiné, úgyhogy nagyon igyekeztünk láthatatlanoknak, pontosabban, hallhatatlanoknak maradni az előadás alatt. :)
Viszont büszkén-elégedetten állapítottuk meg ismét, hogy a mi gondozottainknak igen jó dolguk van, mert valami elképesztő mennyiségű kulturális programon vesznek részt. Hálistennek ez így is fog maradni, mert éppen a héten járt nálunk három Nagyon Hivatalos Ember, akik gondosan átnyálazták azt a sok kilónyi papírhalmazt, aminek adatokkal való megtöltésével hetek óta stresszeltük magunkat. A szobám még ma is romhalmaz, nem volt még lehetőségem eltakarítani a különféle gondozási tervek, vázlatok, leírások, elemzések mindent elborító kupacait (nameg a rengeteg üres kávésbögrét), de majd sorra kerül ez is hamarosan.
A stresszes túlmunka pedig nagyon megérte, mert megkaptuk megint két évre a felnőttgondozási programunkhoz szükséges maximális anyagi támogatást. Hurrá, hurrá! Igazán mázlistának érzem magam, mert bár kilóg a belem állandóan, viszont van értelme a munkámnak: ennek a néhány tucat embernek, akit gondozunk, igazán tartalmas, szép, emberi élete van... És persze velük együtt nekünk is.
Amúgy pedig alaposan elfáradtam a végére, mert a gondozottaimat (is) kísértem, és bár az itteni társadalom elképesztően toleránsan bánik a fogyatékosokkal, azért egy szombat esti teltházas operaelőadás nem délutáni matiné, úgyhogy nagyon igyekeztünk láthatatlanoknak, pontosabban, hallhatatlanoknak maradni az előadás alatt. :)
Viszont büszkén-elégedetten állapítottuk meg ismét, hogy a mi gondozottainknak igen jó dolguk van, mert valami elképesztő mennyiségű kulturális programon vesznek részt. Hálistennek ez így is fog maradni, mert éppen a héten járt nálunk három Nagyon Hivatalos Ember, akik gondosan átnyálazták azt a sok kilónyi papírhalmazt, aminek adatokkal való megtöltésével hetek óta stresszeltük magunkat. A szobám még ma is romhalmaz, nem volt még lehetőségem eltakarítani a különféle gondozási tervek, vázlatok, leírások, elemzések mindent elborító kupacait (nameg a rengeteg üres kávésbögrét), de majd sorra kerül ez is hamarosan.
A stresszes túlmunka pedig nagyon megérte, mert megkaptuk megint két évre a felnőttgondozási programunkhoz szükséges maximális anyagi támogatást. Hurrá, hurrá! Igazán mázlistának érzem magam, mert bár kilóg a belem állandóan, viszont van értelme a munkámnak: ennek a néhány tucat embernek, akit gondozunk, igazán tartalmas, szép, emberi élete van... És persze velük együtt nekünk is.
2014. augusztus 23., szombat
Katolikus misén voltam tegnap. Az egyik gondozottamat hívta meg a fiatal pap, aki régebben nálunk volt önkéntes, és a gondozottammal való munka hatására döntötte el, hogy papi pályára lép. Azóta rendszeresen meghív minket, ott voltunk a pappá szentelésén és az azt követő ünnepi vacsorán is, sok-sok pap, lelkész és szerzetes társaságában.
Azt igazából nem is tudjuk, hogy a meghívott gondozottam milyen felekezetű valójában, ugyanis születésétől fogva gondozásban él, a családjáról semmit nem tudni, még a vezetéknevét is a kórházi személyzet adta neki. Viszont szívesen jár (én pedig szívesen viszem) minden olyan összejövetelre, rendezvényre, akár vallásos az, akár világi, ahová őt jószívvel invitálják. Sokfelé hívják, pedig halmozottan sérült, tolószékben ül, nemhogy járni, de beszélni sem tud. Szavak nélkül, a lényével, a lelkével, szemével kommunikál, sőt, inspirál. Méghozzá nem is akárhogyan. Én pedig hálás vagyok amiatt, hogy a gondviselője lehetek, mert általa eljutok olyan helyekre, ahová magamtól nem mennék vagy nem mehetnék el.
Ami a papságot illeti, egy időben én is kacérkodtam a gondolattal, hogy lelkész leszek. Meghívtak ugyanis az egyik keresztény egyház papi szemináriumába. Végül mégsem mentem el. Leginkább azért nem, mert úgy éreztem, a prédikáció ma már kevés, a tanításokat élni kell, csak úgy működhetnek igazán... Mindegy, hogy valaki szakács, takarító, pék vagy nyomdász, ültethet palántákat vagy javíthat gyerekdolgozatokat, a legfontosabb mindig az, hogy jelen legyen abban, amit csinál. Hogy szebb, jobb, élőbb és élhetőbb legyen a világ a tevékenysége által. Az, hogy az ember mit mond vagy gondol magáról, az igazából mellékes. Az számít, amit él.
A tegnapi misén mechanikusan darálták a papok az épp aktuális szöveget, prédikációt, bibliaidézetet, a gyülekezet pedig gépiesen válaszolgatott, amikor kellett. Nekem leginkább az volt az érzésem, hogy alszik mindenki, az oltár innenső és túlsó oldalán egyaránt. Egészen addig, amíg a minket meghívó fiatal pap a pulpitusra fellépve a saját életútjáról, az életéhez, a családjához, a szolgálatához, gyülekezetéhez való viszonyáról kezdett el beszélni, teljesen őszintén, lelkesen és szívből jövően. Akkor hirtelen felkapta mindenki a fejét, megérintve, megszólítva érezte magát, és én akkor éltem meg azt, hogy élővé válik a tanítás, hogy valódi "energiaáramlás" történik. Mert aki a pulpituson áll, most nem arról beszél, amit előírtak neki (vagy ő előírt magának), hanem arról, amit megél, emberként és papként, tanítóként és tanítványként, hídverőként... Az a rész, az jó volt. Azért megérte.
Nagyon drukkolok ennek az ifjú papnak, hogy még sokáig "ébren" maradhasson, hogy éljen és megéljen, és ezáltal építsen hidakat Ég és Föld között. Mert hidakra nagy szükség van, jó hidat viszont csak az tud építeni, aki mindkét partot ismeri, és aki nem alszik, fásul, un vagy törik bele a feladatába. Drukkolok neki is, és mindenki másnak is, aki ilyen vagy olyan területen, de "hídépítőként" dolgozik a világban.
Azt igazából nem is tudjuk, hogy a meghívott gondozottam milyen felekezetű valójában, ugyanis születésétől fogva gondozásban él, a családjáról semmit nem tudni, még a vezetéknevét is a kórházi személyzet adta neki. Viszont szívesen jár (én pedig szívesen viszem) minden olyan összejövetelre, rendezvényre, akár vallásos az, akár világi, ahová őt jószívvel invitálják. Sokfelé hívják, pedig halmozottan sérült, tolószékben ül, nemhogy járni, de beszélni sem tud. Szavak nélkül, a lényével, a lelkével, szemével kommunikál, sőt, inspirál. Méghozzá nem is akárhogyan. Én pedig hálás vagyok amiatt, hogy a gondviselője lehetek, mert általa eljutok olyan helyekre, ahová magamtól nem mennék vagy nem mehetnék el.
Ami a papságot illeti, egy időben én is kacérkodtam a gondolattal, hogy lelkész leszek. Meghívtak ugyanis az egyik keresztény egyház papi szemináriumába. Végül mégsem mentem el. Leginkább azért nem, mert úgy éreztem, a prédikáció ma már kevés, a tanításokat élni kell, csak úgy működhetnek igazán... Mindegy, hogy valaki szakács, takarító, pék vagy nyomdász, ültethet palántákat vagy javíthat gyerekdolgozatokat, a legfontosabb mindig az, hogy jelen legyen abban, amit csinál. Hogy szebb, jobb, élőbb és élhetőbb legyen a világ a tevékenysége által. Az, hogy az ember mit mond vagy gondol magáról, az igazából mellékes. Az számít, amit él.
A tegnapi misén mechanikusan darálták a papok az épp aktuális szöveget, prédikációt, bibliaidézetet, a gyülekezet pedig gépiesen válaszolgatott, amikor kellett. Nekem leginkább az volt az érzésem, hogy alszik mindenki, az oltár innenső és túlsó oldalán egyaránt. Egészen addig, amíg a minket meghívó fiatal pap a pulpitusra fellépve a saját életútjáról, az életéhez, a családjához, a szolgálatához, gyülekezetéhez való viszonyáról kezdett el beszélni, teljesen őszintén, lelkesen és szívből jövően. Akkor hirtelen felkapta mindenki a fejét, megérintve, megszólítva érezte magát, és én akkor éltem meg azt, hogy élővé válik a tanítás, hogy valódi "energiaáramlás" történik. Mert aki a pulpituson áll, most nem arról beszél, amit előírtak neki (vagy ő előírt magának), hanem arról, amit megél, emberként és papként, tanítóként és tanítványként, hídverőként... Az a rész, az jó volt. Azért megérte.
Nagyon drukkolok ennek az ifjú papnak, hogy még sokáig "ébren" maradhasson, hogy éljen és megéljen, és ezáltal építsen hidakat Ég és Föld között. Mert hidakra nagy szükség van, jó hidat viszont csak az tud építeni, aki mindkét partot ismeri, és aki nem alszik, fásul, un vagy törik bele a feladatába. Drukkolok neki is, és mindenki másnak is, aki ilyen vagy olyan területen, de "hídépítőként" dolgozik a világban.
2014. július 31., csütörtök
Bányász Bácsi
“Ne
félj, ne sírj, nincs ok, miért, gonosz halál ott nem kísért,
Bár lenn van a bányász hona, mégis közel az ég oda. “
Bár lenn van a bányász hona, mégis közel az ég oda. “
A
hatalmas lapáttenyerére emlékszem. Meg a mosolyára. Mindig
mosolygott. Sokat nem szólt, szelíd, csendes ember volt. Jó volt a
közelében lenni.
Most
elment.
A
bányát rég bezárták már, a zenekar is feloszlott. A napokban mégis
utánajár az özvegye: összeállnának-e még egyszer a kedvéért,
elénekelni a bányászhimnuszt a temetésen... 35
évig dolgozott a föld alatt.
2014. június 7., szombat
Imádság
Lord, make me an instrument of Thy peace...
Igazából nem is kérni, hanem elfogadni kell nekünk megtanulni. Mert minden jelen van körülöttünk, amire szükségünk van, mindössze azt kell eldönteni, a világban jelen lévő erők/energiák közül melyiknek akarunk csatornájává válni, szolgálatába állni, és melyiknek nem. Van választás, és választani kötelező, ezt sajnos kikerülni nem lehet.
A közösségben, ahová tartozom, ezzel a Goethe-idézettel dolgozunk most:
I have come to the frightening conclusion that I am the decisive element. It is my personal approach that creates the climate. It is my daily mood that makes the weather. I possess tremendous power to make life miserable or joyous. I can be a tool of torture or an instrument of inspiration; I can humiliate or humour, hurt or heal. In all situations, it is my response that decides whether a crisis is escalated or de-escalated, and a person humanized or de-humanized. If we treat people as they are, we make them worse. If we treat people as they can be, we help them become what they are capable of becoming.
Az utolsó két mondat a munkám mottója. Tegnap volt egy nagy állami ellenőrzésünk, amikor is kiszállt hozzánk a Hatóság, és minden papírt átnyálaztak. Hála Istennek minden készen volt - az elmúlt hetekben hülyére adminisztráltuk magunkat, a kollégáim meg én. De megérte, mert most legalább tudok végre arra figyelni, ami igazából a dolgom, amiért itt vagyok. Ez pedig a fenti idézet utolsó két mondata. Isten adjon hozzá erőt.
Igazából nem is kérni, hanem elfogadni kell nekünk megtanulni. Mert minden jelen van körülöttünk, amire szükségünk van, mindössze azt kell eldönteni, a világban jelen lévő erők/energiák közül melyiknek akarunk csatornájává válni, szolgálatába állni, és melyiknek nem. Van választás, és választani kötelező, ezt sajnos kikerülni nem lehet.
A közösségben, ahová tartozom, ezzel a Goethe-idézettel dolgozunk most:
I have come to the frightening conclusion that I am the decisive element. It is my personal approach that creates the climate. It is my daily mood that makes the weather. I possess tremendous power to make life miserable or joyous. I can be a tool of torture or an instrument of inspiration; I can humiliate or humour, hurt or heal. In all situations, it is my response that decides whether a crisis is escalated or de-escalated, and a person humanized or de-humanized. If we treat people as they are, we make them worse. If we treat people as they can be, we help them become what they are capable of becoming.
Az utolsó két mondat a munkám mottója. Tegnap volt egy nagy állami ellenőrzésünk, amikor is kiszállt hozzánk a Hatóság, és minden papírt átnyálaztak. Hála Istennek minden készen volt - az elmúlt hetekben hülyére adminisztráltuk magunkat, a kollégáim meg én. De megérte, mert most legalább tudok végre arra figyelni, ami igazából a dolgom, amiért itt vagyok. Ez pedig a fenti idézet utolsó két mondata. Isten adjon hozzá erőt.
2014. május 10., szombat
Újra lendül
Amikor visszaértünk, elhatároztam, hogy nem fogom (megint) túlhajtani magam, majd szépen lazán csinálom a dolgaimat. Ez sikerült is, egészen addig, amíg hirtelen felindulásból be nem vállaltam úgy mindennek a tetejébe egy jó kis kirándulásszervezést, cirka 45 főre, amiből huszonegynéhány fogyatékkal élő felnőtt lesz.
Viszont jó buli lesz. A munkámnak különben sem ez a része fáraszt, hanem az az irdatlan mennyiségű adminisztráció, ami folyton folyvást behálóz minket. A minap is jól a nyakunkba lőcsölték az egyik képzésen: " ...vegyék tudomásul, hogy amit nem írtak le, az - hivatalosan - nem történt meg..!"
Pedig aki egy kicsit is jobban mögégondol a dolgoknak, az belátja, hogy az emberi gondolat, szó és tett energetikailag jóval nagyobb hatású, mint egy adag, gép által papírra nyomott tinta. Csak sajna a civilizált világ rendszere az utóbbira épül, az előbbiek kárára. Úgyhogy most megyek, és jól megírom "Cézárnak", amit látni óhajt a papíron.
A kirándulás viszont ÉLŐ lesz. :)
Viszont jó buli lesz. A munkámnak különben sem ez a része fáraszt, hanem az az irdatlan mennyiségű adminisztráció, ami folyton folyvást behálóz minket. A minap is jól a nyakunkba lőcsölték az egyik képzésen: " ...vegyék tudomásul, hogy amit nem írtak le, az - hivatalosan - nem történt meg..!"
Pedig aki egy kicsit is jobban mögégondol a dolgoknak, az belátja, hogy az emberi gondolat, szó és tett energetikailag jóval nagyobb hatású, mint egy adag, gép által papírra nyomott tinta. Csak sajna a civilizált világ rendszere az utóbbira épül, az előbbiek kárára. Úgyhogy most megyek, és jól megírom "Cézárnak", amit látni óhajt a papíron.
A kirándulás viszont ÉLŐ lesz. :)
2014. április 20., vasárnap
Sziget, extrákkal
Amikor annyira túlhajtom magam, mint az elmúlt bő fél évben is, a kollégáim időnként megkérdezik, miért nem megyek el én is, mint ahogy a britek szoktak, egy hétre all inclusive nyaralásra valamelyik napos szigetre. Hiszen az sem kerülne többe, mint Magyarországra menni...
Lehet, hogy nem kerülne többe, csakhogy számomra van néhány - megfizethetetlen - előnye Magyarországnak. Ott vannak mindjárt a szüleim, akik izgatottan toporognak minden egyes alkalommal a reptéren, amikor érkezünk, alig várják, hogy a két ritkán látott unoka végre a nyakukba ugorjon... És ugranak is, naná. Ez a megérkezés csúcspontja, a pillanat, amire az összes fél hónapokon át készül.
Aztán beülünk apukám autójába, és megyünk a házhoz, ahol felnőttem. A ház, aminek minden zegzugát ismerem... A szüleim építették a hetvenes években, kalákában, ahogy akkoriban szokás volt. Sátortetős kertes ház, szép nagy ablakokkal. Az udvar igazi gyerekparadicsom, s a gyerekek azon frissiben birtokba is veszik a rég látott hintákat, eszközöket.
Én pedig belépek a házba, ledobom a nagytáskát, lerúgom a cipőmet, és szinte azzal a mozdulattal oldódik is bennem a feszültség, ami a kinti életemhez köt: itt nincsenek se gondozottak, se kitöltendő papírok, se senki, akiért felelős vagyok, aki előtt "szerepelni" kell. Itt rólunk gondoskodnak, merő szeretetből, napi 24 órában...
A hűtő tele (készültek ránk), a tűzhelyen anyukám főztje, hmmmmm...
És amíg itthon vagyunk, nekem az égvilágon semmi gondom nincs. Illetve mégis van. Hatalmas erőfeszítéseket kell tennem, mégpedig annak érdekében, hogy a visszaúton se legyen rám szűk a ruhám...
Szóval ez itt az én szigetem. Véletlenül éppen ténylegesen is sziget. De igazából nem ez a lényeg. Hanem az az igazi "all inclusive" szolgáltatás, ami sehol máshol nincs meg, és amit megvenni sem lehet sehol.
Boldog Húsvétot Nektek is! A miénk egészen biztosan az. :)
Lehet, hogy nem kerülne többe, csakhogy számomra van néhány - megfizethetetlen - előnye Magyarországnak. Ott vannak mindjárt a szüleim, akik izgatottan toporognak minden egyes alkalommal a reptéren, amikor érkezünk, alig várják, hogy a két ritkán látott unoka végre a nyakukba ugorjon... És ugranak is, naná. Ez a megérkezés csúcspontja, a pillanat, amire az összes fél hónapokon át készül.
Aztán beülünk apukám autójába, és megyünk a házhoz, ahol felnőttem. A ház, aminek minden zegzugát ismerem... A szüleim építették a hetvenes években, kalákában, ahogy akkoriban szokás volt. Sátortetős kertes ház, szép nagy ablakokkal. Az udvar igazi gyerekparadicsom, s a gyerekek azon frissiben birtokba is veszik a rég látott hintákat, eszközöket.
Én pedig belépek a házba, ledobom a nagytáskát, lerúgom a cipőmet, és szinte azzal a mozdulattal oldódik is bennem a feszültség, ami a kinti életemhez köt: itt nincsenek se gondozottak, se kitöltendő papírok, se senki, akiért felelős vagyok, aki előtt "szerepelni" kell. Itt rólunk gondoskodnak, merő szeretetből, napi 24 órában...
A hűtő tele (készültek ránk), a tűzhelyen anyukám főztje, hmmmmm...
És amíg itthon vagyunk, nekem az égvilágon semmi gondom nincs. Illetve mégis van. Hatalmas erőfeszítéseket kell tennem, mégpedig annak érdekében, hogy a visszaúton se legyen rám szűk a ruhám...
Szóval ez itt az én szigetem. Véletlenül éppen ténylegesen is sziget. De igazából nem ez a lényeg. Hanem az az igazi "all inclusive" szolgáltatás, ami sehol máshol nincs meg, és amit megvenni sem lehet sehol.
Boldog Húsvétot Nektek is! A miénk egészen biztosan az. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)