Én ugyan nem vagyok opera-rajongó, de ez az előadás egyszerűen csodálatos volt, még a kilencéves lányomat is teljesen lekötötte.
Amúgy pedig alaposan elfáradtam a végére, mert a gondozottaimat (is) kísértem, és bár az itteni társadalom elképesztően toleránsan bánik a fogyatékosokkal, azért egy szombat esti teltházas operaelőadás nem délutáni matiné, úgyhogy nagyon igyekeztünk láthatatlanoknak, pontosabban, hallhatatlanoknak maradni az előadás alatt. :)
Viszont büszkén-elégedetten állapítottuk meg ismét, hogy a mi gondozottainknak igen jó dolguk van, mert valami elképesztő mennyiségű kulturális programon vesznek részt. Hálistennek ez így is fog maradni, mert éppen a héten járt nálunk három Nagyon Hivatalos Ember, akik gondosan átnyálazták azt a sok kilónyi papírhalmazt, aminek adatokkal való megtöltésével hetek óta stresszeltük magunkat. A szobám még ma is romhalmaz, nem volt még lehetőségem eltakarítani a különféle gondozási tervek, vázlatok, leírások, elemzések mindent elborító kupacait (nameg a rengeteg üres kávésbögrét), de majd sorra kerül ez is hamarosan.
A stresszes túlmunka pedig nagyon megérte, mert megkaptuk megint két évre a felnőttgondozási programunkhoz szükséges maximális anyagi támogatást. Hurrá, hurrá! Igazán mázlistának érzem magam, mert bár kilóg a belem állandóan, viszont van értelme a munkámnak: ennek a néhány tucat embernek, akit gondozunk, igazán tartalmas, szép, emberi élete van... És persze velük együtt nekünk is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése