Mennydörög, villámlik, zúdul a jég az égből, tombol a vihar. Az áram elmegy, a tűzvédelem bekapcsol, a legnagyobb égzengéssel egyidőben sípolni kezdenek a jelzők, bevágódnak az automata ajtók. Mindez novemberben, egy (elvileg) óceáni éghajlatú országban.
Ha most egyedül lennék, igen kellemetlenül érezném itt magam. De nem vagyok egyedül: van két instabil mentális állapotú pszichiátriai betegem, egy vak, és egy halmozottan sérült gondozottam. Ideális társaság apokaliptikus időkben. :)
Pont a napokban gondolkodtam el azon, hogy milyen érdekes, hogy bizonyos helyzetekben, ha egyedül vagyok, félek, de ha vannak rám bízott mások, akikért felelős vagyok, akkor nyugodt maradok. A munkaköröm adja az önbizalmamat.
A múltkor az egyik pszichiátriai konzultációban szóba is került a téma, hogy amennyire nekünk, "normál" embereknek fontos a foglalkozásunk, ugyanannyira a gondozottainknak is az. Sajnos az állami gondozási rendszer ezt a tényt nem nagyon veszi figyelembe, a mi intézményünk az egyetlen a környéken, ahol a megfelelő gondozás és ellátás mellett kifejezetten fontos szerepet kap a gondozottak életében is a foglalkozási identitás kialakítása, az értelmes, hasznos munkavégzés. Így aztán, ha elmúlik a vihar, mennek vissza a műhelyeikbe, és visszaáll az élet rendje, ők is megnyugszanak majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése