A mai napom fénypontja a vaníliás joghurt volt, amit a fotelba telepedve jóízűen bekanalaztam.
Csak akkor jöttem kicsit zavarba, amikor megláttam a kiürült pohár oldalán a feliratot, miszerint ezt a mennyiséget háromszori étkezésre ajánlják elfogyasztani.
Ööööö.
2014. október 15., szerda
2014. október 10., péntek
Hét év
Azt mondják, hét év alatt az emberi szervezet összes sejtje kicserélődik. Ha ez így van, akkor az én jelenlegi szervezetem összes sejtje Észak-Írországra lett már "szocializálódva". Talán emiatt lehet, hogy az utóbbi időben billent bennem a mérleg nyelve az otthon és itthon fogalmát illetően. Vagyis hogy egyre inkább itt leszünk otthon...
Amíg a szüleim élnek, nyilván haza fogunk járni, hiszen hozzájuk megyünk... De ha már nem lesznek ott, akkor lesz-e még miért menni?
Az utcákat, tereket átnevezték már*. Még a repülőtér is, ahová érkezünk, más névre hallgat már. Más az élet, még a közlekedés is más. Legutóbb, amikor szülővárosomban jártam, megkérdeztem a buszsofőrt, megáll-e annál az utcánál, ahol én azelőtt leszállni szoktam. - Hát döntse már el asszonyom, hová akar menni?! - dörrent vissza rám. Én pedig nem szóltam, mert nyilván magamtól is belátom, hogy az agyonterhelt, alulfizetett munkavállalók (bármely területen is dolgoznak) nem tudnak olyan udvariasak és segítőkészek lenni, mint ahogy én azt a brit világban már megszoktam. Pedig válaszoltam volna szívesen, hogy én pontosan tudom, hogy hová megyek, az érdekelt volna, Ön is arra tart-e... Mert úgy tűnik, hogy nem...
A napokban volt itt nálunk a frissen középiskolássá lett gyerekem szülői tájékoztató estje. Ismét csak ámultam, hogy micsoda szerencsések vagyunk mi, hogy ilyen színvonalas iskolák vannak a közelünkben... Az általános iskola is nagyon jó volt, de a középiskola teljesen elképesztő: minden elképzelhető földi jóval felszerelt, világos, gyönyörű intézmény, inspirált, felkészült, motivált, a lehető legmagasabb színvonalon dolgozó tanári karral... mindezt állami pénzből, kvázi nekünk "ingyen".
Eközben hallom otthonról az elkeserítő híreket. Egyik - vidéken gyógypedagógus - barátnőm sírva-nevetve mesélte, hogy az igazgatójuk felment Pestre a fenntartó intézménybe, és keservében megkérdezte, ugyan mondják már meg, mit mondjon otthon azoknak a tanároknak, akiknek a munkájához a legalapvetőbb feltételeket sem biztosítják, nem utalják át az őket megillető juttatásokat sem... - Mondja meg nekik, hogy dolgozzanak hazaszeretetből! - jött a cinikus válasz.
Csakhogy a hazaszeretet nekünk már mást jelent. Hazaszeretet ott alakul ki, ahol azt érezhetem, hogy tartozom valahová, ahol a közösség, a társadalom hasznos és megbecsült tagja lehetek. Ahol hasonló értékrendek szerint élünk, én meg a körülöttem élők. Ahol biztonságban vagyok, fizikailag, lelkileg és szellemileg egyaránt. Vagyis ahol élhetek.
Hálás vagyok a sorsomnak, hogy volt erőm, bátorságom annak idején hátamra venni a zsákomat és nekiindulni a világnak, hogy megtaláljam azt a helyet benne, ami számomra élhető. Pedig akkor amikor én először indultam, nem voltunk még az EU-ban, vízum kellett a magyaroknak. De akkor is mentem, mert tudtam, hogy én csak olyan helyen tudok élni, ahol kibontakoztathatom a képességeimet, ahol nem köt gúzsba az anyagiak hiánya, vagy más...
A gyerekeimnek is ezt kívánom, a jelenükben és jövőjükben egyaránt.
*Nyilván nem mindet, de ahhoz eleget, hogy az "üzenet" átjöjjön.
Amíg a szüleim élnek, nyilván haza fogunk járni, hiszen hozzájuk megyünk... De ha már nem lesznek ott, akkor lesz-e még miért menni?
Az utcákat, tereket átnevezték már*. Még a repülőtér is, ahová érkezünk, más névre hallgat már. Más az élet, még a közlekedés is más. Legutóbb, amikor szülővárosomban jártam, megkérdeztem a buszsofőrt, megáll-e annál az utcánál, ahol én azelőtt leszállni szoktam. - Hát döntse már el asszonyom, hová akar menni?! - dörrent vissza rám. Én pedig nem szóltam, mert nyilván magamtól is belátom, hogy az agyonterhelt, alulfizetett munkavállalók (bármely területen is dolgoznak) nem tudnak olyan udvariasak és segítőkészek lenni, mint ahogy én azt a brit világban már megszoktam. Pedig válaszoltam volna szívesen, hogy én pontosan tudom, hogy hová megyek, az érdekelt volna, Ön is arra tart-e... Mert úgy tűnik, hogy nem...
A napokban volt itt nálunk a frissen középiskolássá lett gyerekem szülői tájékoztató estje. Ismét csak ámultam, hogy micsoda szerencsések vagyunk mi, hogy ilyen színvonalas iskolák vannak a közelünkben... Az általános iskola is nagyon jó volt, de a középiskola teljesen elképesztő: minden elképzelhető földi jóval felszerelt, világos, gyönyörű intézmény, inspirált, felkészült, motivált, a lehető legmagasabb színvonalon dolgozó tanári karral... mindezt állami pénzből, kvázi nekünk "ingyen".
Eközben hallom otthonról az elkeserítő híreket. Egyik - vidéken gyógypedagógus - barátnőm sírva-nevetve mesélte, hogy az igazgatójuk felment Pestre a fenntartó intézménybe, és keservében megkérdezte, ugyan mondják már meg, mit mondjon otthon azoknak a tanároknak, akiknek a munkájához a legalapvetőbb feltételeket sem biztosítják, nem utalják át az őket megillető juttatásokat sem... - Mondja meg nekik, hogy dolgozzanak hazaszeretetből! - jött a cinikus válasz.
Csakhogy a hazaszeretet nekünk már mást jelent. Hazaszeretet ott alakul ki, ahol azt érezhetem, hogy tartozom valahová, ahol a közösség, a társadalom hasznos és megbecsült tagja lehetek. Ahol hasonló értékrendek szerint élünk, én meg a körülöttem élők. Ahol biztonságban vagyok, fizikailag, lelkileg és szellemileg egyaránt. Vagyis ahol élhetek.
Hálás vagyok a sorsomnak, hogy volt erőm, bátorságom annak idején hátamra venni a zsákomat és nekiindulni a világnak, hogy megtaláljam azt a helyet benne, ami számomra élhető. Pedig akkor amikor én először indultam, nem voltunk még az EU-ban, vízum kellett a magyaroknak. De akkor is mentem, mert tudtam, hogy én csak olyan helyen tudok élni, ahol kibontakoztathatom a képességeimet, ahol nem köt gúzsba az anyagiak hiánya, vagy más...
A gyerekeimnek is ezt kívánom, a jelenükben és jövőjükben egyaránt.
*Nyilván nem mindet, de ahhoz eleget, hogy az "üzenet" átjöjjön.
2014. szeptember 13., szombat
Szombat
Reggel még gyorsan körülnézek az asztalomon: mit kell sürgősen aláírni, vagy -íratni, egyeztetni, továbbítani.
Aztán pakolom a táskámat, minden eshetőségre felkészülve, és persze mindenből egy kicsit többet bekészítve a szükségesnél, elvégre sokadmagammal leszek ma...
Aztán a gyerekeim: útiruha, pótruha, könyvek, rajzeszközök, elemózsia az útra...
Közben a gondozottaim is ébrednek, öltöznek, izgatottan készülődnek. Reggeli alatt még gyorsan megbeszéljük, ki kivel, hogyan legyen ma.
Még befut néhány telefon, köhögéscsillapítót kérnek az egyik szomszédból, a másikban meg dührohamos az egyik gondozott. Őt mára nem tudom bevállalni, de holnapra meghívom ebédre, hátha a más társaság helyrerázza billent állapotát. Ebben a házban - egyelőre még - én vagyok az úr, nem a "hangok".
Aztán vissza a sajátjaimhoz, szedelőzködnek már, s a házat is gyorsan rendbe tesszük. Pakolás, pakolás: öltözék napos időre, esős időre, pót ez, pót az, pót amaz, gyógyszerek, pénz, dokumentáció... Lassan minden összekészül. A társaságot útnak indítom a busz felé, én pedig még egyszer végigszaladok a házon: égve felejtett villanyokat lekapcsolni, nyitva maradt ablakokat becsukni, feleslegesen bedugva maradt csatlakozókat áramtalanítani, csöpögő csapokat elzárni, tűzhelyen maradt dolgokat elrámolni...
Aztán szaladok a csapat után.
Szállunk be a buszba, a kerekesszékest lift emeli, a többiek felügyeskedik magukat a lépcsőn. Kabátokat levenni, öveket becsatolni, gyors létszámellenőrzés, még egy utolsó egyeztetés a sofőrrel az útirányt illetően, végül lehuppanok én is a székemre.
Ahogy a gondozottaim izgatott, várakozásteljes arcát látom, elönt megint az ilyenkor szokásos hálás, elégedett boldogságérzés: ez az én életem, ezek az én embereim, és én ezt az egészet így, ahogy van, végtelenül és mérhetetlenül szeretem...
Aztán pakolom a táskámat, minden eshetőségre felkészülve, és persze mindenből egy kicsit többet bekészítve a szükségesnél, elvégre sokadmagammal leszek ma...
Aztán a gyerekeim: útiruha, pótruha, könyvek, rajzeszközök, elemózsia az útra...
Közben a gondozottaim is ébrednek, öltöznek, izgatottan készülődnek. Reggeli alatt még gyorsan megbeszéljük, ki kivel, hogyan legyen ma.
Még befut néhány telefon, köhögéscsillapítót kérnek az egyik szomszédból, a másikban meg dührohamos az egyik gondozott. Őt mára nem tudom bevállalni, de holnapra meghívom ebédre, hátha a más társaság helyrerázza billent állapotát. Ebben a házban - egyelőre még - én vagyok az úr, nem a "hangok".
Aztán vissza a sajátjaimhoz, szedelőzködnek már, s a házat is gyorsan rendbe tesszük. Pakolás, pakolás: öltözék napos időre, esős időre, pót ez, pót az, pót amaz, gyógyszerek, pénz, dokumentáció... Lassan minden összekészül. A társaságot útnak indítom a busz felé, én pedig még egyszer végigszaladok a házon: égve felejtett villanyokat lekapcsolni, nyitva maradt ablakokat becsukni, feleslegesen bedugva maradt csatlakozókat áramtalanítani, csöpögő csapokat elzárni, tűzhelyen maradt dolgokat elrámolni...
Aztán szaladok a csapat után.
Szállunk be a buszba, a kerekesszékest lift emeli, a többiek felügyeskedik magukat a lépcsőn. Kabátokat levenni, öveket becsatolni, gyors létszámellenőrzés, még egy utolsó egyeztetés a sofőrrel az útirányt illetően, végül lehuppanok én is a székemre.
Ahogy a gondozottaim izgatott, várakozásteljes arcát látom, elönt megint az ilyenkor szokásos hálás, elégedett boldogságérzés: ez az én életem, ezek az én embereim, és én ezt az egészet így, ahogy van, végtelenül és mérhetetlenül szeretem...
2014. szeptember 7., vasárnap
Varázsfuvola
Én ugyan nem vagyok opera-rajongó, de ez az előadás egyszerűen csodálatos volt, még a kilencéves lányomat is teljesen lekötötte.
Amúgy pedig alaposan elfáradtam a végére, mert a gondozottaimat (is) kísértem, és bár az itteni társadalom elképesztően toleránsan bánik a fogyatékosokkal, azért egy szombat esti teltházas operaelőadás nem délutáni matiné, úgyhogy nagyon igyekeztünk láthatatlanoknak, pontosabban, hallhatatlanoknak maradni az előadás alatt. :)
Viszont büszkén-elégedetten állapítottuk meg ismét, hogy a mi gondozottainknak igen jó dolguk van, mert valami elképesztő mennyiségű kulturális programon vesznek részt. Hálistennek ez így is fog maradni, mert éppen a héten járt nálunk három Nagyon Hivatalos Ember, akik gondosan átnyálazták azt a sok kilónyi papírhalmazt, aminek adatokkal való megtöltésével hetek óta stresszeltük magunkat. A szobám még ma is romhalmaz, nem volt még lehetőségem eltakarítani a különféle gondozási tervek, vázlatok, leírások, elemzések mindent elborító kupacait (nameg a rengeteg üres kávésbögrét), de majd sorra kerül ez is hamarosan.
A stresszes túlmunka pedig nagyon megérte, mert megkaptuk megint két évre a felnőttgondozási programunkhoz szükséges maximális anyagi támogatást. Hurrá, hurrá! Igazán mázlistának érzem magam, mert bár kilóg a belem állandóan, viszont van értelme a munkámnak: ennek a néhány tucat embernek, akit gondozunk, igazán tartalmas, szép, emberi élete van... És persze velük együtt nekünk is.
Amúgy pedig alaposan elfáradtam a végére, mert a gondozottaimat (is) kísértem, és bár az itteni társadalom elképesztően toleránsan bánik a fogyatékosokkal, azért egy szombat esti teltházas operaelőadás nem délutáni matiné, úgyhogy nagyon igyekeztünk láthatatlanoknak, pontosabban, hallhatatlanoknak maradni az előadás alatt. :)
Viszont büszkén-elégedetten állapítottuk meg ismét, hogy a mi gondozottainknak igen jó dolguk van, mert valami elképesztő mennyiségű kulturális programon vesznek részt. Hálistennek ez így is fog maradni, mert éppen a héten járt nálunk három Nagyon Hivatalos Ember, akik gondosan átnyálazták azt a sok kilónyi papírhalmazt, aminek adatokkal való megtöltésével hetek óta stresszeltük magunkat. A szobám még ma is romhalmaz, nem volt még lehetőségem eltakarítani a különféle gondozási tervek, vázlatok, leírások, elemzések mindent elborító kupacait (nameg a rengeteg üres kávésbögrét), de majd sorra kerül ez is hamarosan.
A stresszes túlmunka pedig nagyon megérte, mert megkaptuk megint két évre a felnőttgondozási programunkhoz szükséges maximális anyagi támogatást. Hurrá, hurrá! Igazán mázlistának érzem magam, mert bár kilóg a belem állandóan, viszont van értelme a munkámnak: ennek a néhány tucat embernek, akit gondozunk, igazán tartalmas, szép, emberi élete van... És persze velük együtt nekünk is.
2014. augusztus 23., szombat
Katolikus misén voltam tegnap. Az egyik gondozottamat hívta meg a fiatal pap, aki régebben nálunk volt önkéntes, és a gondozottammal való munka hatására döntötte el, hogy papi pályára lép. Azóta rendszeresen meghív minket, ott voltunk a pappá szentelésén és az azt követő ünnepi vacsorán is, sok-sok pap, lelkész és szerzetes társaságában.
Azt igazából nem is tudjuk, hogy a meghívott gondozottam milyen felekezetű valójában, ugyanis születésétől fogva gondozásban él, a családjáról semmit nem tudni, még a vezetéknevét is a kórházi személyzet adta neki. Viszont szívesen jár (én pedig szívesen viszem) minden olyan összejövetelre, rendezvényre, akár vallásos az, akár világi, ahová őt jószívvel invitálják. Sokfelé hívják, pedig halmozottan sérült, tolószékben ül, nemhogy járni, de beszélni sem tud. Szavak nélkül, a lényével, a lelkével, szemével kommunikál, sőt, inspirál. Méghozzá nem is akárhogyan. Én pedig hálás vagyok amiatt, hogy a gondviselője lehetek, mert általa eljutok olyan helyekre, ahová magamtól nem mennék vagy nem mehetnék el.
Ami a papságot illeti, egy időben én is kacérkodtam a gondolattal, hogy lelkész leszek. Meghívtak ugyanis az egyik keresztény egyház papi szemináriumába. Végül mégsem mentem el. Leginkább azért nem, mert úgy éreztem, a prédikáció ma már kevés, a tanításokat élni kell, csak úgy működhetnek igazán... Mindegy, hogy valaki szakács, takarító, pék vagy nyomdász, ültethet palántákat vagy javíthat gyerekdolgozatokat, a legfontosabb mindig az, hogy jelen legyen abban, amit csinál. Hogy szebb, jobb, élőbb és élhetőbb legyen a világ a tevékenysége által. Az, hogy az ember mit mond vagy gondol magáról, az igazából mellékes. Az számít, amit él.
A tegnapi misén mechanikusan darálták a papok az épp aktuális szöveget, prédikációt, bibliaidézetet, a gyülekezet pedig gépiesen válaszolgatott, amikor kellett. Nekem leginkább az volt az érzésem, hogy alszik mindenki, az oltár innenső és túlsó oldalán egyaránt. Egészen addig, amíg a minket meghívó fiatal pap a pulpitusra fellépve a saját életútjáról, az életéhez, a családjához, a szolgálatához, gyülekezetéhez való viszonyáról kezdett el beszélni, teljesen őszintén, lelkesen és szívből jövően. Akkor hirtelen felkapta mindenki a fejét, megérintve, megszólítva érezte magát, és én akkor éltem meg azt, hogy élővé válik a tanítás, hogy valódi "energiaáramlás" történik. Mert aki a pulpituson áll, most nem arról beszél, amit előírtak neki (vagy ő előírt magának), hanem arról, amit megél, emberként és papként, tanítóként és tanítványként, hídverőként... Az a rész, az jó volt. Azért megérte.
Nagyon drukkolok ennek az ifjú papnak, hogy még sokáig "ébren" maradhasson, hogy éljen és megéljen, és ezáltal építsen hidakat Ég és Föld között. Mert hidakra nagy szükség van, jó hidat viszont csak az tud építeni, aki mindkét partot ismeri, és aki nem alszik, fásul, un vagy törik bele a feladatába. Drukkolok neki is, és mindenki másnak is, aki ilyen vagy olyan területen, de "hídépítőként" dolgozik a világban.
Azt igazából nem is tudjuk, hogy a meghívott gondozottam milyen felekezetű valójában, ugyanis születésétől fogva gondozásban él, a családjáról semmit nem tudni, még a vezetéknevét is a kórházi személyzet adta neki. Viszont szívesen jár (én pedig szívesen viszem) minden olyan összejövetelre, rendezvényre, akár vallásos az, akár világi, ahová őt jószívvel invitálják. Sokfelé hívják, pedig halmozottan sérült, tolószékben ül, nemhogy járni, de beszélni sem tud. Szavak nélkül, a lényével, a lelkével, szemével kommunikál, sőt, inspirál. Méghozzá nem is akárhogyan. Én pedig hálás vagyok amiatt, hogy a gondviselője lehetek, mert általa eljutok olyan helyekre, ahová magamtól nem mennék vagy nem mehetnék el.
Ami a papságot illeti, egy időben én is kacérkodtam a gondolattal, hogy lelkész leszek. Meghívtak ugyanis az egyik keresztény egyház papi szemináriumába. Végül mégsem mentem el. Leginkább azért nem, mert úgy éreztem, a prédikáció ma már kevés, a tanításokat élni kell, csak úgy működhetnek igazán... Mindegy, hogy valaki szakács, takarító, pék vagy nyomdász, ültethet palántákat vagy javíthat gyerekdolgozatokat, a legfontosabb mindig az, hogy jelen legyen abban, amit csinál. Hogy szebb, jobb, élőbb és élhetőbb legyen a világ a tevékenysége által. Az, hogy az ember mit mond vagy gondol magáról, az igazából mellékes. Az számít, amit él.
A tegnapi misén mechanikusan darálták a papok az épp aktuális szöveget, prédikációt, bibliaidézetet, a gyülekezet pedig gépiesen válaszolgatott, amikor kellett. Nekem leginkább az volt az érzésem, hogy alszik mindenki, az oltár innenső és túlsó oldalán egyaránt. Egészen addig, amíg a minket meghívó fiatal pap a pulpitusra fellépve a saját életútjáról, az életéhez, a családjához, a szolgálatához, gyülekezetéhez való viszonyáról kezdett el beszélni, teljesen őszintén, lelkesen és szívből jövően. Akkor hirtelen felkapta mindenki a fejét, megérintve, megszólítva érezte magát, és én akkor éltem meg azt, hogy élővé válik a tanítás, hogy valódi "energiaáramlás" történik. Mert aki a pulpituson áll, most nem arról beszél, amit előírtak neki (vagy ő előírt magának), hanem arról, amit megél, emberként és papként, tanítóként és tanítványként, hídverőként... Az a rész, az jó volt. Azért megérte.
Nagyon drukkolok ennek az ifjú papnak, hogy még sokáig "ébren" maradhasson, hogy éljen és megéljen, és ezáltal építsen hidakat Ég és Föld között. Mert hidakra nagy szükség van, jó hidat viszont csak az tud építeni, aki mindkét partot ismeri, és aki nem alszik, fásul, un vagy törik bele a feladatába. Drukkolok neki is, és mindenki másnak is, aki ilyen vagy olyan területen, de "hídépítőként" dolgozik a világban.
2014. július 31., csütörtök
Bányász Bácsi
“Ne
félj, ne sírj, nincs ok, miért, gonosz halál ott nem kísért,
Bár lenn van a bányász hona, mégis közel az ég oda. “
Bár lenn van a bányász hona, mégis közel az ég oda. “
A
hatalmas lapáttenyerére emlékszem. Meg a mosolyára. Mindig
mosolygott. Sokat nem szólt, szelíd, csendes ember volt. Jó volt a
közelében lenni.
Most
elment.
A
bányát rég bezárták már, a zenekar is feloszlott. A napokban mégis
utánajár az özvegye: összeállnának-e még egyszer a kedvéért,
elénekelni a bányászhimnuszt a temetésen... 35
évig dolgozott a föld alatt.
2014. június 7., szombat
Imádság
Lord, make me an instrument of Thy peace...
Igazából nem is kérni, hanem elfogadni kell nekünk megtanulni. Mert minden jelen van körülöttünk, amire szükségünk van, mindössze azt kell eldönteni, a világban jelen lévő erők/energiák közül melyiknek akarunk csatornájává válni, szolgálatába állni, és melyiknek nem. Van választás, és választani kötelező, ezt sajnos kikerülni nem lehet.
A közösségben, ahová tartozom, ezzel a Goethe-idézettel dolgozunk most:
I have come to the frightening conclusion that I am the decisive element. It is my personal approach that creates the climate. It is my daily mood that makes the weather. I possess tremendous power to make life miserable or joyous. I can be a tool of torture or an instrument of inspiration; I can humiliate or humour, hurt or heal. In all situations, it is my response that decides whether a crisis is escalated or de-escalated, and a person humanized or de-humanized. If we treat people as they are, we make them worse. If we treat people as they can be, we help them become what they are capable of becoming.
Az utolsó két mondat a munkám mottója. Tegnap volt egy nagy állami ellenőrzésünk, amikor is kiszállt hozzánk a Hatóság, és minden papírt átnyálaztak. Hála Istennek minden készen volt - az elmúlt hetekben hülyére adminisztráltuk magunkat, a kollégáim meg én. De megérte, mert most legalább tudok végre arra figyelni, ami igazából a dolgom, amiért itt vagyok. Ez pedig a fenti idézet utolsó két mondata. Isten adjon hozzá erőt.
Igazából nem is kérni, hanem elfogadni kell nekünk megtanulni. Mert minden jelen van körülöttünk, amire szükségünk van, mindössze azt kell eldönteni, a világban jelen lévő erők/energiák közül melyiknek akarunk csatornájává válni, szolgálatába állni, és melyiknek nem. Van választás, és választani kötelező, ezt sajnos kikerülni nem lehet.
A közösségben, ahová tartozom, ezzel a Goethe-idézettel dolgozunk most:
I have come to the frightening conclusion that I am the decisive element. It is my personal approach that creates the climate. It is my daily mood that makes the weather. I possess tremendous power to make life miserable or joyous. I can be a tool of torture or an instrument of inspiration; I can humiliate or humour, hurt or heal. In all situations, it is my response that decides whether a crisis is escalated or de-escalated, and a person humanized or de-humanized. If we treat people as they are, we make them worse. If we treat people as they can be, we help them become what they are capable of becoming.
Az utolsó két mondat a munkám mottója. Tegnap volt egy nagy állami ellenőrzésünk, amikor is kiszállt hozzánk a Hatóság, és minden papírt átnyálaztak. Hála Istennek minden készen volt - az elmúlt hetekben hülyére adminisztráltuk magunkat, a kollégáim meg én. De megérte, mert most legalább tudok végre arra figyelni, ami igazából a dolgom, amiért itt vagyok. Ez pedig a fenti idézet utolsó két mondata. Isten adjon hozzá erőt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)