Bányász Bácsi

“Ne félj, ne sírj, nincs ok, miért, gonosz halál ott nem kísért, 
Bár lenn van a bányász hona, mégis közel az ég oda. “

A hatalmas lapáttenyerére emlékszem. Meg a mosolyára. Mindig mosolygott. Sokat nem szólt, szelíd, csendes ember volt. Jó volt a közelében lenni.

Most elment.

A bányát rég bezárták már, a zenekar is feloszlott. A napokban mégis utánajár az özvegye: összeállnának-e még egyszer a kedvéért, elénekelni a bányászhimnuszt a temetésen... 35 évig dolgozott a föld alatt.

Isten veled, Bányász Bácsi! Őrzöm a mosolyodat... Szerencse fel!              

Imádság

Lord, make me an instrument of Thy peace... 

Igazából nem is kérni, hanem elfogadni kell nekünk megtanulni. Mert minden jelen van körülöttünk, amire szükségünk van, mindössze azt kell eldönteni, a világban jelen lévő erők/energiák közül melyiknek akarunk csatornájává válni, szolgálatába állni, és melyiknek nem. Van választás, és választani kötelező, ezt sajnos kikerülni nem lehet.

A közösségben, ahová tartozom, ezzel a Goethe-idézettel dolgozunk most:

I have come to the frightening conclusion that I am the decisive element. It is my personal approach that creates the climate. It is my daily mood that makes the weather. I possess tremendous power to make life miserable or joyous. I can be a tool of torture or an instrument of inspiration; I can humiliate or humour, hurt or heal. In all situations, it is my response that decides whether a crisis is escalated or de-escalated, and a person humanized or de-humanized. If we treat people as they are, we make them worse. If we treat people as they can be, we help them become what they are capable of becoming. 

Az utolsó két mondat a munkám mottója. Tegnap volt egy nagy állami ellenőrzésünk, amikor is kiszállt hozzánk a Hatóság, és minden papírt átnyálaztak. Hála Istennek minden készen volt - az elmúlt hetekben hülyére adminisztráltuk magunkat, a kollégáim meg én.  De megérte, mert most legalább tudok végre arra figyelni, ami igazából a dolgom, amiért itt vagyok. Ez pedig a fenti idézet utolsó két mondata. Isten adjon hozzá erőt.    

Újra lendül

Amikor visszaértünk, elhatároztam, hogy nem fogom (megint) túlhajtani magam, majd szépen lazán csinálom a dolgaimat. Ez sikerült is, egészen addig, amíg hirtelen felindulásból be nem vállaltam úgy mindennek a tetejébe egy jó kis kirándulásszervezést, cirka 45 főre, amiből huszonegynéhány fogyatékkal élő felnőtt lesz.

Viszont jó buli lesz. A munkámnak különben sem ez a része fáraszt, hanem az az irdatlan mennyiségű adminisztráció, ami folyton folyvást behálóz minket.  A minap is jól a nyakunkba lőcsölték az egyik képzésen: " ...vegyék tudomásul, hogy amit nem írtak le, az - hivatalosan - nem történt meg..!"

Pedig aki egy kicsit is jobban mögégondol a dolgoknak, az belátja, hogy az emberi gondolat, szó és tett energetikailag jóval nagyobb hatású, mint egy adag, gép által papírra nyomott tinta. Csak sajna a civilizált világ rendszere az utóbbira épül, az előbbiek kárára. Úgyhogy most megyek, és jól megírom "Cézárnak", amit látni óhajt a papíron.

A kirándulás viszont ÉLŐ lesz. :)      

Sziget, extrákkal

Amikor annyira túlhajtom magam, mint az elmúlt bő fél évben is, a kollégáim időnként megkérdezik, miért nem megyek el én is, mint ahogy a britek szoktak, egy hétre all inclusive nyaralásra valamelyik napos szigetre. Hiszen az sem kerülne többe, mint Magyarországra menni...

Lehet, hogy nem kerülne többe, csakhogy számomra van néhány - megfizethetetlen - előnye Magyarországnak. Ott vannak mindjárt a szüleim, akik izgatottan toporognak minden egyes alkalommal a reptéren, amikor érkezünk, alig várják, hogy a két ritkán látott unoka végre a nyakukba ugorjon... És ugranak is, naná. Ez a megérkezés csúcspontja, a pillanat, amire az összes fél hónapokon át készül.

Aztán beülünk apukám autójába, és megyünk a házhoz, ahol felnőttem. A ház, aminek minden zegzugát ismerem... A szüleim építették a hetvenes években, kalákában, ahogy akkoriban szokás volt.  Sátortetős kertes ház, szép nagy ablakokkal. Az udvar igazi gyerekparadicsom, s a gyerekek azon frissiben birtokba is veszik a rég látott hintákat, eszközöket. 

Én pedig belépek a házba, ledobom a nagytáskát, lerúgom a cipőmet, és szinte azzal a mozdulattal oldódik is bennem a feszültség, ami a kinti életemhez köt: itt nincsenek se gondozottak, se kitöltendő papírok, se senki, akiért felelős vagyok, aki előtt "szerepelni" kell. Itt rólunk gondoskodnak, merő szeretetből, napi 24 órában...

A hűtő tele (készültek ránk), a tűzhelyen anyukám főztje, hmmmmm...

És amíg itthon vagyunk, nekem az égvilágon semmi gondom nincs. Illetve mégis van. Hatalmas erőfeszítéseket kell tennem, mégpedig annak érdekében, hogy a visszaúton se legyen rám szűk a ruhám...

Szóval ez itt az én szigetem. Véletlenül éppen ténylegesen is sziget. De igazából nem ez a lényeg. Hanem az az igazi "all inclusive" szolgáltatás, ami sehol máshol nincs meg, és amit megvenni sem lehet sehol.

Boldog Húsvétot Nektek is! A miénk egészen biztosan az. :)

Bagoly

You are Owl.

You're a deep thinker. People sense your intelligence quickly and look to you for help with problem solving. You are observant and quick to catch on to almost anything.

Bagolynak lenni biztonságos állapot. Apukám mindig azt mondta, édes lányom, tudj többet, mint a tanáraid, ez az egyetlen módszer arra, hogy biztonságban legyél tőlük.

Hát ja. Viszont tanult embernek lenni stresszes dolog, mert ugye, nem ülhetünk naphosszat békésen a faágon, használni kell azt a tudást, ha már van, az meg macerás ebben a mai világban, ahol a "minőségbiztosítás" jelszava alatt szétstresszelnek minket a szociális szférában. Mondjuk nem csak ott, de én ezt a területet ismerem közelebbről, itt Nyugat-Európában.

Na nem baj, azért én maradok bagoly, a bagolynak tartása van, és az nekem jó. A bagolyra lehet számítani, az meg a gondozottaimnak, kollégáimnak jó. Szóval végül is mindenhogyan jó. 

Néha érdemes jobban lenni... :)

Tegnap este nagyon vacilláltam magamban, hogy megtartsam-e az esedékes házértekezletet a gondozottaimnak, vagy jelentsek inkább beteget, mivel az ilyen megbeszéléseket bizony szigorúan dokumentálni kell, az én fejem pedig még nincs rendesen a helyén...

Végül összekaptam magam és lementem közéjük. Ma pedig ezt az e-mailt kaptam az egyik gondozottamtól:
 

Dear Judit,

I am very happy that you are slowly but surely getting better. I would like to thank you for coming over and taking the house meeting notes last night. 

I really enjoyed the house meeting with you and the crew last night and I hope you enjoyed* it too.

your friend K.**

A csillagok tőlem:

*A gondozottaim többsége azt hiszi, a velük való munka csupa móka és kacagás nekünk. Hát néha valóban az. :) 

** A nevét természetesen leírta rendesen, csak én nem teszem ide ki.  

Beteg, beteg

"Akar róla beszélni?"  Nem, nem akarok. Mert mit lehetne arról mondani, hogy két hete többet vagyok vízszintes, mint függőleges helyzetben, ami nekem azért különösen kínos, mert a munkaköröm olyan, hogy nem áll le, és a papírkupac az asztalomon, ami alapjáraton is betegítő volt, most még ráadásul napról napra nő...

Délutánra márpedig elegem lett a "dolgoznom-kéne-de-nem-tudok-jaj-mi-lesz-így" gondolatfolyamból a fejemben, hagytam hát a dagadt ruhát másra, bepattantam az autóba, és irány a tenger...

Lehúztam a bakancsom, a zoknim, és  mentem, mentem mezítláb a homokos parton, csak a kagylókat láttam a lábam előtt, meg a bokámat verdeső vizet, hallgattam a lágy hullámokat, és hagytam, hogy átmosson a végtelen, sós víz áldásos hatása... a hideget sem éreztem, egészen kellemesen meleg volt ma.